Huszárik Csontváryja

A Szindbád után Huszárik Zoltánra nagyon, különösen nehéz teher nehezedett: a nagyközönség, a kritikusok, a szakma várakozása. Mindenki természetesnek tartotta, hogy most már akármihez nyúl – hát még ha Csontváryhoz – korszakos, példátlan, a világ művészetét megváltó remekmű születik. Ez a várakozás nemcsak azért kártékony, mert megbéníthatja az alkotót, hanem azért is, mert ilyen film, ilyen műalkotás sem elméletileg, sem a valóságban nem létezik, sőt létezése nem is lenne kívánatos.
Huszáriknak roppant erős önkontrollal kellett már régebben is megküzdenie, saját belső igényének hatalmas önkontrolljával: csoda, hogy már csak attól nem roppant össze. Lassan, elakadva dolgozott. Már a Szindbád fogantatásakor példátlan akadályokkal került szembe, s megint mondanom kell, kevésbé külső, mint belső akadályokkal. A ritka magasságokba emelt mérce másoknak, csekély tehetségűeknek már ködbe is veszett volna: ő jól látta kudarcot ígérő csillogását.
A Szindbádon a filmnovella, a forgatókönyv első minutumától kezdve a legigényesebb, legpontosabb és legtöprengőbb magyar operatőrrel dolgozott: Tóth Jánossal. Mindkettejüket elképesztő művészi igény és korlátozhatatlanul töprengő műgond jellemezte. Az előkészületek a végtelenbe kezdtek nyúlni, a stúdió-vezetés és a gyártás tehetetlenül várakozott… Így volt? Mindenesetre ezzel indokolták, hogy a már csaknem megkezdett forgatás előtt „leváltották” az alkotótárs Tóth Jánost, és Sára Sándort jelölték ki operatőrül, akinek művészi képességeit mindenki ismerte és elismerte, s aki határozott, gyors, döntésre is képes, gyakorlatiasabb képművész volt, nemrég maga is rendezőként megküzdve a Feldobott kő nehéz elkészültének megannyi akadályával. A Szindbád operatőri szempontból is a magyar film egyik csúcsa, mégis figyelemreméltó – okait nem ismerem – hogy később a Csontváryt a nagy tehetségű kezdőként számon tartott Jankura Péter fotografálta.
A Csontváry forgatókönyve ugyanolyan lassan kapta meg végleges formáját, mint a Szindbádé. Több változata létezett, és többen dolgoztak rajta, mint a végső főcímen látszik: a Hunnia Stúdió friss dramaturgjaként egy alkalommal a Huszárik tehetségéhez nem méltatlan novellistát, Császár Istvánt találtam a rendezőnél munka közben. Bár, ahogy emlékszem, inkább csak készültek a munkára: napokig? hetekig? (párnapos részvételem után magam sajnos nem lettem a film dramaturgja…)

A Csontvárynak kettős főszerepe van: a századeleji festő, és a mai művész, aki a tehetség hasonló démonaival viaskodik, mint Csontváry. E kettős főszerepet természetesen Latinovits Zoltán játszotta volna, ha még él. Így főszereplőt kellett találni, s talán felesleges volna részletezni, ez milyen lehetetlen vállalkozás. Huszárik mégis rábukkant valakire: a nálunk ismeretlen, és kiválónak bizonyult bolgár Ichak Finci személyében. A film „kulcsa” a két idősík egymásba játszatásának sikere vagy sikertelensége. Tehertétele a „művészsors” tematikája: avítt-szecessziós, harsány vagy finomkodó irodalmi és képi sablonok tolakodnak elő ilyenkor. A gonosz sablonok e tolakodását Huszárik nagy tehetséggel és fölényesen elhárította: a festő-Csontváry epizódjai, a természet-tablók, a monológ-szövegek, a fél-víziók vagy teljes víziók majd mindegyike eredeti és új hangon szól. Csontváry festményeinek megelevenedése, a modellül szolgáló táj, Hortobágytól Taormináig ugyanolyan színvonalú, többjelentésű, sokrétegű, mint a Szindbád képsorai. Halványabbnak, közhelyesebbnek, erőtlenebbnek érzem a mai festő válófeles-családi konfliktusát. A festő és anyja halkan belsőséges kapcsolatának dallama, az anya-fiú szeretet megelevenítése a rideg mindennapokban számomra hiába volt szép, csak szelíden szép volt és semmi több…
Soha nem feledek azonban néhány furcsa, izzó, feszült képsort, szétolvadó képekét. Az utolsó, Gellért-fürdős őrült vízió minden idők magyar filmművészetének páratlan mesterdarabja: történelem és magánőrület groteszk egymásra kopírozása, a Ferenc József-idők Krúdy-nosztalgiájának hideglelős felülfestése.
A Csontváryt zavartan fogadta a közönség és a kritika. Bírálni, hibáztatni senki sem akarta, (aki megtette, bután tette) – dicsérni még kevesebben tudták. A rendező öngyötrő módon kudarcnak érezte. Halála előtt úgy emlékszem, arra készült, hogy Füst Milán nagyregényét változtassa mozgóképpé – de más hírek is keringtek terveiről. Utoljára Hajnóczy Péter temetéséről beszélgettünk – ő tervezte az író egyik könyvének borítóját. Huszárik Zoltán nem sokkal később, 1981 október elején halt meg, nemsokára húsz éve már.
Bikácsy Gergely

Csontváry (1979) - Rendezte: Huszárik Zoltán. Írta: Császár István. Dialógus: Dobai Péter. Kép: Jankura Péter. Zene: Kocsár Miklós. Vágó: Kármentő Éva. Hang: Sipos István. Díszlet: Vayer Tamás. Jelmez: Mialkovszky Erzsébet. Koreográfia: Móger Ildikó. Szereplők: Ichak Finci (Csontváry és Z., a színész), Drahota Andrea (Anna), Holl István (A bolond), Bánfalvy Ágnes (Lilla), Balázs Samu (Ferenc József császár), Dajka Margit (Az anyja). Gyártó: Hunnia Stúdió. 111 perc.

Duna Televízió - június 8. péntek 10.00.