„Igen, hiszünk a tündérekben!”

Ki/Be Tawaret

A film két főhőse egy középkorú férfi és egy egyetemista lány, kiknek sorsa – talán a véletlennek, talán az isteneknek köszönhetően – összefonódik. Mindketten a VI. kerületben élnek, és bár vajmi kevés közös van az életvitelükben, mégis rokonlelkek. A férfi, Sugár úr, (Schlanger András) nappal nőgyógyász az egyik budapesti fürdőben, melynek vize jótékony hatással van női bajokra, így a meddőségre is, éjjel pedig dzsessz-szaxofonos egy szórakozóhelyen, emellett hobbiszakács, apa és szerető.

 

A lány (Kerekes Vica) is kettős (sőt többes) életet él, nappal az egyetem bölcsészkarán nyelvészetet hallgat, éjjelente pedig vagy egy underground garázszenekar énekeseként, vagy egy alternatív rádió műsorvezetőjeként, vagy az egyetemi oktatókon bosszút álló minikommandó tagjaként múlatja az időt. Nem mellékesen Bencével, Sugár fiával folytat „se veled, se nélküled” kapcsolatot, ami miatt állandóan ki(-be)költözik különböző terézvárosi lakásokból. A hebrencs Fruzsi és a tüchtig Sugár úr egy rádióinterjú apropóján ismerkednek meg, és ettől kezdve nyilvánvaló, hogy dolguk van egymással. A férfi segít a lányon, amikor az bajba kerül, és senkire sem számíthat, cserébe a lány a férfi szürke, rutinszerű mindennapjaiba fényt és rendezett, polgári lakásába rengeteg kacatot, plusz néhány háziállatot hoz. Addig nem merészkedik a sztori, hogy ez a furcsa pár egymásra találjon, hogy ez a különös szerelem beteljesüljön – még idejében belátják mindketten, hogy jobb, ha tekintettel lesznek közös szerettükre, az infantilis Bencére – de ennek ellenére örökre megváltoztatják egymás életét. A középkorú férfi éjszakájába fénysugarat (milyen szép, hogy hősünk neve éppen Sugár) hozó fiatal tündér toposza sokszor hallott, de újra és újra érdekessé tehető történet, ha a rendező friss, korszerű szemlélettel nyúl a témához.

A Tawaret előzetes:

Eddig tehát nagyjából a sztori, ami azért még keveset mond a filmről. A Ki/Be Tawaret valódi műfajkoktél, van benne burleszk, romkom, zenés film, krimi, dráma, tini vígjáték és még sok minden más. Számos magyar film fedezhető fel benne az Ismeri a szandi-mandit?-tól a Csinibabán át a Noé bárkájáig, szóval, ha jóindulatúak akarunk lenni, azt mondhatjuk, hogy hamisítatlan szerzői vízió. A gond csak az, hogy a nyolcvanas években – a döglődő szocializmus és a sarjadó posztmodern találkozásának éveiben – készültek hazánkban ilyesféle önreflexív, groteszkbe hajló, a városi rögvalót és a felszabadító fantáziát vegyítő színes látomások, de mai szemmel nézve már azok sem éppen frissek.

 

A férfi főhős, Sugár úr (negyvenes kora ellenére) kétségkívül a néhány évtizeddel korábbi magyar filmből ragadt itt, de kockás abroszos, szódavizes éttermében se a régi már a mentalitás: eleszik a törzsvendégek elől az aranygaluskát. Az anakronisztikus figura mellett a női karakter sem sokkal életszerűbb; egyszerre van jelen benne minden, amit tudni akartál a magyar szakos bölcsészekről, de sosem merted megkérdezni. Értem én, hogy ez a figura valahol a társíró, Karafiáth Orsolya ironikus önarcképe, de ettől még nem fogom szeretni. Esendőek persze mind, valahol talán erről szól a sztori, de ha velük van Tawaret, a vajúdó nők, a kisgyerekek és az infantilis felnőttek egyiptomi védőszentje, akkor nagy baj nem történhet. (Hopp, ez talán spoiler volt, a cím értelmének valószínűleg a filmből kellene kiderülnie, de ez a víziló-szimbólum úgyis olyan, mint a hagyma, annyi rétege van, hogy maradt még elég a filmben, amit a leendő nézők lefejthetnek róla.)

A Ki/Be Tawaretet a rendkívül nemes és becsülendő filmcsinálási vágy hívta életre. Az alkotók annyi saját élményt sűrítettek bele, annyi árnyalatot igyekeztek vászonra vinni, oly sok mindent akartak megosztani a nézővel, hogy nincs ember, akiből ne váltana ki érzelmeket. Csak drukkolni tudok, hogy ez ne a bosszankodás legyen.