Nyomtatás
kostenlos porno deutsch porno free porn titten porno gratis porno porno

Jonathan Demme-interjú

Bush, háború, gitár


2007. május 7. - Kriston László



Jonathan Demme-interjú
63 éves, 1992-ben kapott Oscart. Mindig ritkán forgatott. Közel húsz mozifilmet rendezett, legtöbbje nem mentes társadalmi felhangoktól. Újabban egyre többször készít dokumentumfilmeket. Most éppen Neil Young-portréba (Neil Young: Heart of Gold ) csomagolja az amerikai demokrácia hagyományos értékeiről, „az igazi Amerikáról” szóló himnuszát. A dalok mögötti kimondatlan üzenet: ez nem Bush Amerikája. A Melvin és Howard (1980), a Valami vadság (1986), A keresztanya (1988), A bárányok hallgatnak (1991), a Philadelphia (1993), a Rabszolgalelkek (1998), A mandzsúriai jelölt (2004) rendezőjével a 32. Deauville-i Amerikai Filmfesztiválon beszéltünk.
 
 
 
 
Kapcsolódó anyagok
filmhu:Számos énekessel és zenekarral dolgozott együtt videóklipekben – Bruce Springsteen, Suzanne Vega, New Order, The Pretenders. Neil Youngot is ismerte korábbról?

Jonathan Demme: Akkor ismerkedtem meg vele, amikor írt egy dalt a Philadelphiába 1993-ban. Világéletemben szenvedélyes rajongója voltam, ezért kapcsolatunk nagyon sokat jelentett nekem.

filmhu:Miért tartja fontosnak az ő alakját és zenei életművét?

J.D.:  Számomra az egyik legizgalmasabb dolog benne, hogy a dalain keresztül megérthetem, hogyan érezhet, mit gondolhat egy ember az ő életkorában, és hogyan néz szembe az öregedéssel. Mivel pontosan egyidősek vagyunk műveinek e rétege mindig mélyen érintett. Hosszú időn át ő volt az egyetlen zenész és dalszerző, aki a dalaiban a leghatásosabban tudott reflektálni a társadalmi történésekre. Életműve szép és haragos. Ő írta a legjobb dalt a rasszizmusról (Southern Man), a vietnami háborúról, amikor a diáklázadások zajlottak (Ohio), és az amerikai fiataloknak egy értelmetlen háborúba küldéséről (I Aint No Senator’s Son). A Living With War (2006) című albummal ismét sok amerikai gondolatait fejezi ki. Egyik új dalában van egy roppant egyszerű, ám nagyon fontos sor: „Próbálj meg emlékezni a békére”. Mi abból a generációból származunk, akik még láthattuk, ahogy nagyszabású béke-törekvések mentek végbe a világháború után. Ezt akkoriban domináns filozófiaként gyakorolták, és nemcsak az amerikai katonák tengeren túlra küldése elleni tiltakozásban merült ki. A béke egy ideig meg is valósult. Számtalan tüntetés zajlik ma Bush ellen Amerika-szerte. De az amerikai média nem érdekelt ezekben a megmozdulásokban. Csak az erőszak és a halál képeit közvetítik. A békemozgalomnak viszont nyilvánosságra volna szüksége, hogy nagyobb hatást tudjon kifejteni. Már jóval szeptember 11-e előtt, Bush hatalomra lépésével megkezdődött ezeknek az értékeknek az elzüllesztése. Neil Young azonban mindig előlépett a kellő pillanatban, hogy szavakba öntse, mit tartunk fontosnak társadalmi szinten. Pozitív kicsengésű és melegszívű filmet szerettem volna készíteni Amerikáról. És ő pontosan a pozitív alapértékeinkre emlékeztet minket. Ez a világ független a Bush által teremtett Amerikától. Sokan azt hiszik, Bush egész Amerika közvéleményének nevében beszél, amikor beszédeket mond. Hát nem! Neil Young beszél a nevünkben.

filmhu:Miért nem beszélteti őt hagyományos interjú-szituációban?

J.D.: Performance-filmnek nevezem ezt a munkám (a zenész Nashville-i fellépésén forgatták, két egymást követő estén – K.L.). Ez külön kategória. A legtöbbet úgyis a zenéjén keresztül tudunk meg róla. Láthatjuk, milyen mélységesen hisz abban, amiről énekel. A filmben alig hangzik el bármi, ami kifejezetten politikai jellegű lenne, az egész mégis arról szól, Amerika mennyire békeszerető nemzet, és mennyi emberségesség van benne. Nem tagadom, meglehetősen patrióta filmet készítettem.

Amerika pozitív alapértékeire emlékeztet dalaiban - Neil Young

filmhu:Fontosabb művei alapján politikailag elkötelezett filmesnek ítélhetnénk. Annak is tartja magát?

J.D.: Kissé tudathasadásosan élem meg ezt. Mert egy nagyköltségvetésű film nem politikai állásfoglalásnak készül, hanem szórakoztatóipari terméknek. De mint ilyen, természetesen szolgálhat néhány fontos gondolattal a napjainkban végbe menő világfolyamatokról. Időnként még a legvalószínűtlenebb helyen, Hollywoodban is sikerülhet ez: a Sivatagi cápák vagy Az ember gyermeke ilyen filmek. A mandzsúriai jelölt készítésének idején azt éreztem, az elnökválasztás rendkívüli fontossággal bír. A demokratikus társadalomban élő embernek a szavazás nemcsak kiváltsága, hanem kötelessége. Muszáj kifejtenie a véleményét, ha elégedetlen a hatalmon lévőkkel. Ugyanakkor e film esetében a lényeg az, hogy a műfaja pszichothriller. És mint ilyen, a közönséget érzelmileg kell megérintenie. Amúgy is nehéz létrehozni azt a kölcsönhatást, hogy a néző azonosuljon a főhőssel, és drukkoljon neki. Itt furcsa esettel van dolgunk: Carl Gustav Jung munkássága megmutatta, milyen fontos szerepet játszanak életünkben az álmok és a kollektív tudattalan, s a főhős itt olyasvalaki, aki állandó jelleggel ebben a tudati régióban barangol, és össze van zavarodva.

filmhu: A mandzsúriai jelölt-et nyílt támadásnak szánta Dick Cheney és társai
ellen? Törekedett 2004-es választási esélyeik megnyirbálására?

J.D.: Hezitáltunk, vajon a szavazás előtt vagy után jöjjünk ki a filmmel? De a stúdióval együtt úgy éreztük, a választás után idejétmúltnak tűnne, amiről beszélünk. A forgatáson sosem beszélgettem aktuálpolitikai kérdésekről a színészekkel. De nagyon jól elszórakoztunk azon, hogy amiről áttételesen beszélünk, az ténylegesen Dick Cheney és az iraki háborúból hasznot húzó Halliburtonről (a százhúsz országban jelen lévő olajcégnek Cheney az elnöke volt a 2000-es elnökválasztási kampányig bezárólag, és még az USA alelnökeként, 2004-ben is anyagi juttatásokban részesült a cégtől, habár ez speciális, fix összegű megállapodás része volt, vagyis nem függött a vállalat teljesítményétől – K.L.). Egy jellemzően 21. századi morális problémára hívtuk fel a figyelmet: hogy valójában nem a szavazók uralnak egy országot, hanem az a nagyvállalati réteg, amely profitál a háborúból. Úgy döntöttünk, ezt szegezzük a nézők elé, mint a társadalmunkra leselkedő legnagyobb veszélyt, nem pedig a terrorizmust vagy bármi mást. Ez világjelenség, de az Egyesült Államokból ered. Manapság jóval gazdagabb vezetők irányítják a nemzetállamokat, mint régen.

filmhu:Egyes rendezőknél áldás és átok egy hatalmas filmsiker – ahhoz hasonlítják a későbbi műveiket. A Berlinalén kitüntetett, Oscar-díjas thrillere, A bárányok hallgatnak diadalútjának volt ilyen mellékhatása a pályafutására?

Milyen machináció áldozatai lettek a katonák? - Denzel Washington A mandzsúriai jelölt-ben

J.D.: Nem, éppen az ellenkezőjét éltem meg. Sosem vágytam rá, hogy Oscar- díjas filmeket készítsek. Nagy szerencsében volt részem, hogy megrendezhettem ezt a filmet. Mivel azt a fajta kolosszális sikert elértem, többé nem törekszem már rá. Túlléptem ezen. A mandzsúriai jelöltben némiképp A bárányok hallgatnak-ot próbáltam reprodukálni, amennyiben belevittem mindazt, amit annak készítésekor a „közönségfilmről” tanultam. Mindkettő intenzív élményt nyújt, hőseik életet próbál menteni. Jodie Foster kihívással néz szembe, nem tudja, hogyan találja meg a sorozatgyilkos által túszként fogva tartott fiatal nőt. Denzel Washington pedig megpróbál rájönni, milyen machináció áldozatai lettek a katonák?


filmhu: Legközelebb Jimmy Carterre szegezi a kameráját. Miért?

J.D.: Amerikában sokunknak nehéz együtt élni a háború tényével és egy olyan vezetéssel, amely siralmas külpolitikát valósít meg: Irak után jóváhagyja Libanon bombázását. Jimmy Carter új könyvvel jelentkezik, melynek címe: Palesztína: Béke vagy Apartheid. Ebben erős kritikával illeti az Egyesült Államok (külpolitikáját (amely Izraelt az arab országok rovására favorizálja – K.L.). Egyesek megtesznek mindent, hogy ez a stratégiát ne kérdőjelezze meg senki, így hát rettentően örülök, és büszke vagyok Jimmy Carterre, amiért ki mer állni ezzel a könyvvel. És én ott leszek, hogy lefilmezzem, amikor kilép a nyilvánosság elé a véleményével (a film címe: He Comes in Peace – K.L.). Jelen pillanatban egy másik dokumentumfilmet is készítek New Orleansban, az otthonaikba hazatérőkről, akiket az áradás üldözött el házaikból. Szeretem a dokumentumfilmezést, mert ott nem kell megfelelni a történetmesélés szabályainak. Jóval szabadabb lehetek.


Címkék

interjú , szakma





a cikket az alábbi linken találod:

© 2010 filmhu - a magyar moziportál | http://www.magyar.film.hu |