JP.CO.DE: Az egész töredék
A Krétakör happeningje Prágában
Először egy kanyar. A jp.co.de premierjét a Krétakör a Prágai Quadrinnálé alkalmából tartotta, ezért a sajtóbusz egy órára megállt a nemzetközi díszlettervezői kiállításnál is. Mivel egy óránk volt az előadás kezdete előtt, tényleg csak átrohanni sikerült a háromemeletes expón, ahol a pavilonok színvonalai az unalmastól az egészen izgalmasig terjedtek. Két magyar házikó is volt, a földszinti hivatalosban a tavaly nyom nélkül eltűnt Bodza W. Mihály "látványtervező és dimenzió" előtt tisztelegtek művészek, de ennél sokkal érdekesebb és fontosabb volt a viszonylag eldugott, diákpavilon az ötödik emeleten. Ugyanis a szinte kongóan üres sátorba belépve pár árva monitor fogadott minket, amin loopolva mentek videók és egy méretes felirat a padlón. Nem szó szerint, de valami olyasmi állt a táblán, hogy ez csak a csontváza annak, amit a diákok kiállításra szántak, ugyanis az állam megtorpedózta a támogatást és ezért nem készülhetett el az eredeti koncepció, utána pedig diákok és tanárok hosszú listája. Elolvastam, sarkon fordultam és azon vettem észre, hogy majdnem szégyellem magam. És nem azért, mert nem kapnak pénzt művészek, hanem azért, mert a művészek láthatólag nem tudnak ezzel mit kezdeni. Rengeteg olyan diákpavilon volt, ami egyszerű dolgokat mutatott be innovatív módon és érdekes keretek között (a kedvenc egyértelműen a holland volt, ami egy hatalmas, lejtő padlójú és üveg oldalú doboz volt, amiben hason csúszva kellett kis réseken nézni az installációt), de egyik sem panaszkodott, hanem láthatólag áthidalta a problémát. A brazil pavilonban például mindent meg lehetett venni. Az iráni pavilon csupasz volt, ahol néha performansz ment. A norvég csak egy halom raklap volt. Mégis képesek voltak közvetíteni üzeneteket anélkül, hogy az orrom alá dörgölnék, mennyire csórók. Hazafele már azon gondolkodtam, hogy én értelmeztem félre és hátha egy metaüzenet volt, amivel próbálták bevinni a magyar panaszkultúrát a nemzetközi kiállításra, de attól félek, ezt csak a tizenvalahány óra buszozás tette velem.
Visszakanyar a Krétakörhöz. A jp.co.de nemcsak egy film, hanem egy happening és egy workshop is volt egyszerre. A csapat összeszedett majdnem két hétre 12 embert, hogy a kibelezett Rude Právó épületében éljenek. A Právó egyébként tényleg egy fantasztikus helyszín, a hatvanas években kezdték el építeni a prágai "vörös újság" szerkesztőségének és nyomdájának, a kilencvenes évekre lett készen, de már két nagyobb része bontás alatt van. A Krétakör - vagyis a történet szerint Balázs - a nyomda földalatti részében szállásolta el a résztvevőket, akik a világ minden pontjáról érkeztek és amennyire ki lehetett venni, egyáltalán nem művészi háttérrel rendelkeztek. Amennyire kívülről tűnt, a workshopnak nem voltak könnyen meghatározható szabályai, azoktól eltekintve, amiket néha Balázs adott nekik. A résztvevők kiállítótérként használták az adott teret, volt, ahova szemétkupacokat hánytak, volt, ahova fényképkollázst csináltak, mindennek a közepén pedig ott ált a vörös felirat: IS THIS ART?? Nem vagyok benne biztos, hogy igen. Az egész workshop olyan benyomást keltett, amiben élmény lehetett részt venni, de kívülről nehéz volt értékelni.
És hogy miért fontos a workshop? A történet szerint Balázs tizenkét emberen teszteli a játékelméletet, amiről két, különböző helyen vetített filmrészlet között magyarázott Dr. Hadas Miklós. Hadas a JP-code-ot próbálta bemutatni, ezt a Palach-hoz köthető sejtelmes misztikumot, de csak szociológiai tanulmányokat sorolt fel, a Fibonacci-számokkal példálózott, Ligeti zongorafutamot vetített, Kepler életét ismertette. Szemináriumának láthatólag az volt a célja, hogy megvilágítsa az ok-okozati viszonyokat. Engem csak összezavart.
Most jöttem rá, hogy összevissza ugrálok az időben. A happening egy félórás filmrészlettel kezdődött, az elhidegült Balázsról, aki a Právó épületében tesz-vesz, maszturbáló nőt néz, sétál a tetőkön. Elkezdi követni egy streetrunner, aki falról falra ugrál, majd a filmnek vége. A film egyébként vizuálisan elképesztően szép volt, hosszan kitartott, szimmetrikus képek, amik néha apróbb darabokra törnek, néha pedig diavetítésként követik egymást. Cselekmény kevés. Ezután a töredék után következett Dr. Hadas előadása ugyanabban az előadóban, ahonnan pedig le kellett sétálnunk a nyomda alagsorába, ahol egy filmrészlet után megismerhettük a kolóniát, hogy a happenningnek egy utolsó filmrészlettel legyen vége. A második blokkba tartozó filmekben már összeolvad a fikció és a valóság, Balázs olyan emberekkel kommunikál, akik körülöttünk lézengenek, abban a térben, amiben mi is ülünk. A film aztán dokumentumba vált át, a közösség életét mutatja, az alkotók (főleg Fancsikai Péter, aki Schilling Árpáddal közösen készítette a projektet) belekérdeznek. A tér be volt kamerázva, a neten lehetett követni élőben az önkéntesek konyhájában elhelyezett kamera képét - ezek a felvételek az elkészült filmbe nem kerültek bele. Majd a befejező részben Balázs felgyújtja magát a Právó tetőjén - itt egy önreflexív elemként megjelennek a stábtagok akik az égő kaszkadőr lángjait eloltják -, majd felébred otthon a modern családi lakásban.
Nehéz a jp.co.de-vel mit kezdeni a kész projekt ismeretének hiányában. A részei izgalmasak, az egyszerre két kivetítőn, szuperszélesvásznon vetített filmjelenetek pedig tényleg megragadnak. De az egész mégiscsak egy töredék a kész műből. El tudom mondani, hogy mi történt, mint ahogy meg is tettem. El tudom mondani, hogy mit láttam. Azt, hogy milyen volt, viszont nem tudom átadni.
A projekt honlapja: http://jp.co.de/
