K1-K2: Egzisztenciál gyorstalpaló

Kisfilmek a nagyvilágról

Nevelőintézet, disznók közé zuhant eszméletlen gazda, háborúzni induló szerelmesek, azaz társadalmi problémák, a világ akarat egyfelől, érzékenység, költőiség humor másfelől - széles a választék a K1-K2-es kisfilmes blokkban.

A K1-es és K2-es kisfilmblokkot mintegy keretező félórás kisjátékfilmek (Napszúrás, Vacsora) legfőbb sajátossága érzékenységük a szociális-társadalmi problémákra, melyeket – legyen szó az előbbi drámájáról vagy az utóbbi szatírájáról – mindkét esetben hiteles közeg-és karakterábrázolás jellemez. A közéjük préselődött, egy-egy ötletre kihegyezett négy kisfilm szintén társadalmi és egzisztenciális határhelyzetekről mesél, gondoljunk akár a Mama és A vonat metaforáira, akár a The Counterpart torokszorítónak szánt tragédiájára.

A Törőcsik Franciska és Péterffy Bori főszereplésével készült Napszúrás egy állami nevelőintézet falai közé kalauzolja a nézőt. Az ok nélkül lázadó, kényszerpályán mozgó Maja új nevelőtisztjében végre megértő társra talál, ám a tizenéves lány mégsem képes értelmezni a középkorú nő jóindulatú közeledését. Horváth Lili kisfilmje – egy-két falsul hangzó párbeszéd ellenére – szuggesztíven idézi fel az intézetek nyomasztó hangulatát, ám az epizódok (mint a kapunál folyó cigarettaüzletek képei) erősebbnek és hitelesebbnek tűnnek, mint a két nő kapcsolatát taglaló nagyjelenetek. Ám a túlzott didaxis elkerülésének és a visszafogott színészi játéknak köszönhetően a Napszúrás, hibái ellenére, hatásos alkotás marad.

Horváth Lili: Napszúrás

A Mama jól láthatóan illeszkedik M. Tóth Géza filozofikus, s egyúttal határozottan humanista munkáinak sorába. A Maestro rendezője ezúttal vegyes technikával dolgozott: a teregető Török-Illyés Orsolya mögött animált világ mozog, s a tetőn végzett monoton munkavégzés alatt a háttérben körbeérő világ a percek multával minden erőltetettség nélkül válik finom metaforává.

A K1-es blokkot záró, kétperces superDIGITAL egyszerű, a Homályzónába illő geget bont ki csekély játékideje alatt: hőse egy olyan digitális kamerát talál, melynek felvételei közvetlenül hatnak a valóságra. Madarász István filmje csupán feldobja az ötletet, de nem spilázza túl: könnyed és humoros zárása az elmúlt órának, s az interneten megtekintve az ebédutáni kávéhoz is kellemes szórakozást kínál.

M. Tóth László: Mama

Can Togay alkotása, a fent említett Mamához hasonlóan, az életről, illetve az élet múlásáról megfogalmazott költői képsor, mely némileg tolakodóbb, mint M. Tóth Géza visszafogott kisfilmje. A vonat, hangulatos zajkulissza helyett bombasztikus komolyzenével (Purcell: Dido és Aeneas) húzza alá mondanivalóját, melynek fő erénye éppen egyszerűsége volna. A muzsika és Pohárnok Gergely gyönyörű képei túlesztétizált balladában mondanak el egy olyan tanulságot, mely csupán egy finom kétsorosra elég.

A szoros értelemben vett balladához Nemes Jeles László kisfilmje, a The Counterpart áll legközelebb. Két öltözködő férfit látunk egy félhomályos szobában: hamarosan kiderül, mindketten katonák, ám az ellenséges oldalon. A szobán kívül már rideg, havas táj és a háború várja őket. Az enigmatikusan induló kisfilmből végül mégis fokozatosan elvész a balladai homály: stilizált flashbackekben derül fény a két férfi közti kapcsolat előzményeire, s Nemes Jeles filmje csak azért nem válik a háború borzalmairól szóló homoerotikus tanmesévé, mert a különös viszony érzelmi részleteit mondatok helyett inkább a főszereplőt alakító Tompa Ádám arcjátékára bízza.

Nemes Jeles László: The Counterpart

A két kisfilmblokk kétségkívül legerősebb darabja Karchi Perlmann a Velencei Filmfesztiválon is dicséretben részesített Vacsora című alkotása. Egy Csongrád megyei gazdaember a hajnali etetés során elcsúszik a disznóólban, s a nap hátralévő részét eszméletlenül tölti az egyre éhesebb sertések között. Eközben pedig szól a rádió és a család többi tagja végzi mindennapi teendőit. Perlmann sikeresen aktualizálja a hetvenes évek keserű honi szatírahagyományait: a torokszorító suspense-szituáció, miközben feszültséggel tölti meg a szereplők csak látszatra átlagos napját elmesélő, cinikus humorú jeleneteket, lassan az egész ország helyzetére reflektáló hasonlattá válik, ahol mindenki banális hétköznapiságában csúszik az elkerülhetetlen tragédia felé. Az egymásnak mintegy feleselő rádióbejátszások és a vidéki élet képeinek is a groteszk banalitás adja a közös nevezőt: elmosódik a határvonal a vidéki asszonyság magánvéleménye („Kit érdekel, ha a hülyék ölik egymást?”), a vezető politikusok vulgárpopulista parasztvakítása, és a műsorvezetők reflektálatlan ostobasága között.

Karchi Perlmann: Vacsora

Mindez 2006 eseményeinek kontextusában, egy hiánypótló mestermunka keretein belül.