K3-K4: Belső falak

Kisjátékfilmek

Az embereket egymástól elválasztó falak érdekelték legjobban a K3-K4 szekció kisjátékfilmjeinek készítőit. Környezetüktől elidegenedett figurák, egymást állandóan kínzó – közben persze nagyon is sérülékeny – karakterek, és széthullóban lévő közösségek népesítik be a vásznat. A legalapvetőbb emberi közösség természetesen a család, így nem véletlen, hogy több alkotás is ezt a legősibb együttélési formát veszi górcső alá.

Pontosan ez a helyzet Pálfi György Ász pókerével is, mely a két blokk mezőnyének legszórakoztatóbb darabja. A Született lúzer sorozat egyik epizódjaként készült film a család intézményének durva disztópiáját adja, mely meghiúsult álmok és valóra vált rémálmok bizarr nászából születik. Ez a tömény kiábrándultság azonban a legkevésbé sem üli meg a néző gyomrát, mert Pálfi filmje mindvégig mentes marad a szenvelgéstől és a dörgedelmes moralizálástól. Elvégre a történet a létező legsötétebb fekete humorban pácolva kerül az asztalra.

Magány, sérülékenység  1. (Vasárnapi ebéd)

A mezőny másik kiemelkedő alkotása az Esztergályos Krisztina rendezte Variációk, mely egy lebontásra váró, a régi rendszerből itt maradt panelszállóban játszódik. Már maga az ürességtől kongó épület hangulata is beszippantja a nézőt, de a benne lézengő emberek viszonyrendszere még ennél is érdekesebb. A három tételre komponált film érzékenyen és finom humorral mutatja be a hotelben összeverődött vendégsereg lehetséges kapcsolati hálóit, melybe az összes résztvevő menthetetlenül bele van gabalyodva.

Izgalmas koncepció, életszerű szituációk és tökéletesen végiggondolt formanyelv jellemzi az alkotást. Ereje abban a kettősségben rejlik, hogy bár a gondolatkísérlet alapanyagaként kezelt közösség – ahogy maga a tér is – érezhetően metaforikus, a bemutatott élethelyzetek mégis borzasztó konkrétak. Az emberi vágyak, családi kötelékek és személyes konfliktusok széles  tablója bontakozik ki a kapcsolatok kaleidoszkópszerű váltakozásából.

Gyermeki szemszögből mutatja be a fagyos családi légkör pusztító hatását a Hétfő, mely ugyanúgy homályban hagyja a felnőttek közti konfliktus forrását, ahogy a gyermekek sem szokták érteni szüleik elhidegülését. Az információ visszatartása ez esetben tehát azt a célt szolgálja, hogy a felnőttek érthetetlen gyűlölködésétől szenvedő kislánnyal azonosuljunk, és ezt a Hétfő maximálisan el is éri. Azonban a túlzott stilizálás, és a hullámzó színészi teljesítmény miatt sokat veszít hatásából a film.

Bevett elbeszélői műfogás egy családi dráma kibontakozását az ebédlőasztal köré szervezni. Példaként szolgálhat erre Mayer Eszter Vasárnapi ebéd című alkotása is, mely azonban túlzottan kényelmes tempóban adja elő történetét. Itt is egy megromlott házasság áll a középpontban, de az időnként meglehetősen sablonos jeleneteket elég amatőr kiállításban nézhetjük végig. A lánya új barátjában, fiatalkori szerelmére ismerő háziasszony történetét sokkal feszesebben és pontosabban is elő lehetne vezetni, ráadásul a megkapó központi motívumra menthetetlenül rátelepedik a „sörrel a kezében tévéző férj – konyhában zokogó feleség” elkoptatott ellenpontja.

Magány, sérülékenység  2. (Hétfő)

Imponáló formanyelvi képzettségről tesz tanúbizonyságot Dombrovszky Linda Csavargója. A titokzatos idegen által befogadott hajléktalan története vizuális szempontból sokkal izgalmasabb, mint tartalmilag. A gyönyörűen komponált képekben valósággal elvész a cselekmény, de ez a legkevésbé sem zavarja a nézőt. A gyermekkori emlékeket felelevenítő flashbackek is roppant elegánsak, Angelopulosz stílusát idézik. Magyarán szólva, úgy kerülünk át egyik idősíkból a másikba, hogy közben a beállítás ugyanaz marad. Ezáltal a helyszínként szolgáló ház óhatatlanul átlényegül, és a főhős belső terévé válik. Na, pontosan emiatt a metamorfózis miatt érdemes megnézni a Csavargót.
 
Vannak azonban olyan filmek is a mezőnyben, melyek impozáns megjelenésük és fajsúlyos témájuk ellenére is pehelykönnyűek maradnak. A Szellemek a házat éjjel kifosztják például úgy indul, mint egy dinamikus videóklip, de a ráerőszakolt didaktikus mondanivaló miatt bosszantó tanmesévé süllyed. Teljesen érthetetlen számomra, hogy Hevesi Nándor miért próbált a kicsapongó életmód és a szervkereskedelem közti szoros összefüggésről értekezni egy könnyed zenés klip keretei között. Hasonló cipőben jár Breier Ádám Tripnek keresztelt alkotása is, mely egy LSD-bélyeg káros hatásait próbálja szemléltetni egy fiatal szerelmespáron. Az alkotók ügyes vizuális megoldásokkal, és az efféle drogfilmektől megszokott zaklatott vágással álltak elő, de ezek az eszközök itt teljesen öncélúak. A valóság és a fikció pszichothrillereket idéző összegabalyodása sem fut ki sehova - a rendező pusztán egy kupacba hordta az témába vágó sablonokat, de a zsigeri hatáson túlmutató célja már nem igazán volt vele.

Disztópia (Fuvar)

Ezzel a két filmmel szöges ellentétben áll a Fuvar, melyet a klipesztétika fuvallata a legkevésbé sem érintett meg. A feketére és fehérre komponált disztópia az Európai Unió sötét jövőjét tárja elénk. Az áthatolhatatlan falak itt már nem csak a kisközösségek szintjén, hanem a globális társadalom megosztottságában is megjelennek. Jövőképében a film persze semmi újat nem tud felmutatni a műfaj klasszikusaihoz képest, de azzal, hogy egy egészen periférikus jelenetet választ ki a nagy rendszerből, mégis ad egy sajátos ízt a történetnek. Buvári Tamást láthatóan nem a jövőbeli világpolitikai helyzet érdekli, hanem csakis az egyének, akik bármit megtennének, hogy keletről nyugatra jussanak.

Üde kivételt képez az eddig látott elidegenedés-tematika alól Béres Dánieltől a Sárga labda, hiszen végre nem egy széthullóban lévő, hanem egy működő és eleven közösség példáját állítja elénk. A délutáni meccshez labdát kereső kisfiú története hangulatos keresztmetszetet ad egy török város életéből. Impresszionista módon felvillantott jelenetek jellemzik, és az optimista végkicsengés, hogy néha egy labdának is lehet örülni. A kiüresedéssel való hosszú farkasszemezés helyett lehet, hogy inkább ezt érdemes magunkkal hozni a moziból.