Karlovy Vary: Az ítélet kimondatott…

Fesztiválzáró

A Terribly Happy nyerte a Kristályglóbuszt, a The Photograph-é a Különdíj és Alexey Uchitel kapta a Rendezői díjat a Plennyj-ért (Captive), A nyomozó és a Karamazovi (The Karamazovs), a Mihalkov 12 című filmje pedig a közönség tetszését nyerte el. Nemes Gyula Letűnt világát a 30 percnél rövidebb dokumentumfilmek kategóriájában találták a legjobbnak.

Elég csak egy pillantást vetni a díjnyertes filmekre, hogy lássuk, idén sem a könnyedebb alkotásokat díjazta az Ivan Passer vezette nemzetközi zsűri a 43. Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztiválon, amelynek Zsigmond Vilmos is tagja volt. Henrik Ruben Genz fődíjas filmjéről a Terribly Happy-ről már első beszámolómban szóltam. Amikor azokat a sorokat írtam a versenyprogram még csak nagyon csekély részét láttam, de már akkor sejteni lehetett, hogy ez a sötét tónusú pszichológiai dráma rendezője nem távozik majd üres kézzel. Jóval nagyobb meglepetés volt számomra, hogy a nemzetközi zsűri az indonéz, francia, holland, svájci és svéd koprodukcióban készült The Photograph-ot jutalmazza Különdíjjal.

Szépen fényképezett, de helyenként művészieskedő The Photograph

Nan Triveni Achnas filmje egy fiatal indonéz nőről Sita-ról (Shanty) szól, aki egy karaoke bárban szórakoztatja a férfiakat, hogy támogathassa beteg édesanyját és kislányát, akit már két éve nem látott. Egy idős fényképésznél Johan-nál (Lim Kay Tong) keres szállást és munkát magának, hogy minél előbb visszafizethesse adósságát az őt állandóan zaklató futtatójának. A lány és a hajlott korú fotós is megkopott fényképeken őrzik szeretteiket és múltjuk titkait. Közös bennük, hogy mindketten menekülni próbálnak. Sita a jelenlegi életéből, Johan egy, a múltját beárnyékoló és számára a mai napig örök bűntudatot okozó tragédia elől. A lány nem csak bérlője, de asszisztense és végül utódja lesz az idős embernek, átvéve az fényképész üzletet.

Szépen fényképezett és alapvetően megható történet a The Photograph, de talán éppen a képei miatt tűnik túlcsordulónak. Se alapötletében, sem a cselekmény kibontásában nincs semmi eredeti, ami önmagában még talán nem lenne akkora baj, hiszen örökérvényű emberi érzésekről szól, de sokat ront rajta mesterkélt és művészieskedő szépelgése, amitől olyan lesz, mintha Kim Ki-duk egyik (mert van neki, nem is egy) gyengére sikerült filmjét látnánk.

Petr Zelenka alkotása A Karamazovok egyaránt él a játék- és dokumentumfilmes eszközökkel, hogy összemossa a fikciót és a „valóságot”, azaz, hogy  elmesélje egy színházi társulat történetét, amely egy különös színházi fesztivál keretében megrendezett előadására készül. A színházi fesztivál nem más, mint egy ambiciózus szervező kezdeményezése, hogy a társulatok különböző gyárakban, jelen esetben egy acélgyártó üzemben, adják elő a színdarabokat, hogy ezáltal közelebb hozzák a gyár alkalmazottaihoz a művészetet, és a művészetet a hétköznapi élethez.

Ahogy a színészek egyre jobban magukénak érzik a terepet, és egyre leleményesebben használják ki a szokatlan helyszín adta lehetőségeket, nem csak a játékterük tágul egyre jobban, de a próbákon elhangzó szövegrészletek és a próbák közötti magánbeszélgetések is egyre inkább összemosódnak. Dosztojevszkij híres műve egyre mélyebben áthatja az eseményeket és azok alakulását, valahogy úgy, ahogy Carlos Saura híres flamenco filmjében a Carmenben is összemosódik a színpadon próbált és a színfalak mögött zajló történet. Zelenka filmje hatásosan kombinálja Dosztojevszkij erőteljes sorait a szuggesztív színészi játékkal, amit olyan mozgékony kameramunkával társít, aminek köszönhetően nem tűnik statikusnak és színpadszerűnek a belső tér, de mégis kellő súllyal nehezedik annak minden nyomasztó bezártsága a társulat tagjaira és a munkásokra.

Színház a gyárban A Karamazvok

Alexey Uchitel filmje a Plennyj (Captive) Vladimir Makanin A kaukázusi fogoly (Kavkazsky Plennyi) című novellájának feldolgozása. Manakin maga is részt vett a forgatókönyv megírásában, amelyben egyértelműen az emberi kapcsolatok, pontosabban a két orosz katona és csecsen foglyuk között kialakuló egymásrautaltságra és törékeny, de kényszerű bizalomra épít. Figyelmen kívül hagy azonban bizonyos alapvető kérdéseket, pontosabban azt, miért is kell a két katonának árkon bokron és főképp ellenséges területen végighurcolni ezt a szerencsétlen sebesült foglyot. Ki akarják cserélni? Vagy, hogy mutassa nekik az utat? Lehet, hogy mindkettő a cél, de egyik sem derül ki igazán. Ha valaki nem ismeri az alaptörténetet, az ezekre a kérdésekre nemigen kap választ Uchitel filmjéből. Az is rejtély marad, mit csinál addig az orosz konvoj, amíg ez a három ember a hőségben, erdőn mezőn és hegyeken át küzdi magát és nem igen derül fény arra sem, hogy mi értelme van annak, hogy külön úton járnak, hacsak nem az, hogy hármójuk kapcsolata zavartalanul bontakozhasson ki.

Aki viszont nem a válaszokat keresi, hanem képes átadni magát a cselekménynek anélkül, hogy különösebb logikát keresne benne, vagy választ a miértekre, az egy olyan drámai történetet kap, aminek kimenete előre megjósolható ugyan, de mégis képes végig fenntartani a fesztültséget. Merész dolog volt a rendezőtől ennyire csak a fogoly és a fogva tartók között kialakuló kapcsolatot, különösen a fiatalabb orosz katona Vovka (Pjotr Logachyov) és a fiatal csecsen fogoly, Djamal (Iraklij Mskalaja) közötti szimpátiát a középpontba állítani, és ennyire figyelmen kívül hagyni a többi, már említett tényezőt, de a karakterek által megtett ’belső út’ pontos és részletes bemutatásának köszönhetően a dolog mégis működik. Uchitel filmje nem az első és gyaníthatóan nem is az utolsó, de kétségtelenül izgalmas feldolgozása a fogoly és őrzője közötti kapcsolatról. (Sergei Bodrov A kaukázusi fogoly című Tolsztoj feldolgozása 1996-ban készült.

Ugyanez az évek óta húzódó, értelmetlennek tűnő és sok áldozatot követelő háborús konfliktus áll Nyikita Mihalkov 12-jének hátterében, amely Sidney Lumet 1957-ben készült Tizenkét dühös emberének a csecsen-orosz háborúra átírt modern változata. A majdnem három órás alkotás fantasztikus színészi alakításokat sorakoztat fel (az egyik főszerepben maga a rendező látható), amely inkább idéz egy színházi előadást, mint filmet, éppen ezért az alakítások színpadiassága sem hat zavaróan.

Egymásrautaltság fogoly és fogvatartók között A kaukázusi fogoly

A történet szerint tizenkét esküdtszéki tagnak kell egy csecsen fiatalember felett ítéletet hoznia, akit orosz nevelőapja meggyilkolásával vádolnak. Minden a fiú ellen szól, így várhatóan könnyű döntés lesz. Tizenegy ember azonnal a fiú bűnösségére szavaz, mert a tények mindenben ellene szólnak, ám egy ember ártatlannak ítéli. Az általa, a csecsen fiú védelmében kibontott monológjával veszi kezdetét az a folyamat, amely során a kezdeti egy a fiút ártatlannak mondó szavazat a tizenegy ’bűnös’ ellenében fokozatosan változni kezd. Ahogy az esküdtszék tagjai jobban megvizsgálják a tényeket, illetve saját, személyes példáikon keresztül késztetik arra társaikat, hogy önmagukba nézve felülbírálják az elhamarkodottan hozott ítéletet, egyre szaporodik a fiút ártatlannak mondók száma, mígnem a végén eljutnak odáig, hogy mind a tizenkét tag egybehangzóan felmenti a fiút. Egyik szlovák kolléganőm a film után megjegyezte mennyi pátosszal adta elő ezt a történetet Mihalkov, amit szerinte a „külföldieknek nehezebben vesz be a gyomra”, mégis olyan erejű az egész, hogy ezt a „nagy orosz pátoszt” is megbocsátjuk.