Kármán Irén: Diogenidész
A második világpolgár
T. Zselensky 2003-ban a Máltai Szeretetszolgálat egyik szállóján húzta meg magát, ahol megalkotta fő művét. Ahogy elmondja felélesztett egy ötszáz éve elfeledett műfajt, a filozófiai dialógust. Az elkészült mű több mint száz oldal, az irodalomtörténész szemével nézve is színvonalas munka. T. Zselensky szórakoztató, a végtelenségig önironikus figura, de valódi személye nem tisztázott, ugyanis egy szociális munkás elbeszéléséből kiderül, több Diogenidész is kóborol Budapest utcáin. A hajléktalanság egy év után maradandó személyiségkárosodást okoz, két év után pedig létformává válik, s a hontalanok a túlélés érdekében életmeséket vesznek át egymástól. Az azonban tény, T. Zselensky Péter művelt, több nyelven beszélő, érdekes figura, anekdotái szórakoztatóak, személyisége mindenkire hatást gyakorol.
A film szűk beállításokkal dolgozik, a nyitó jelenetben az utcán követi az önjelölt filozófust, aki életszemléletéről mesél. Alig látszik valami az utcából, T. Zselensky beszédes és kifejező arca kap hangsúlyt a vásznon. Zárt világ ez, melybe kevesen tudnak csak bepillantani, mégis sok egyetemista keresi a főhős társaságát. Mérhetetlen öniróniával szemléli az életet, a cinizmus minden pillanatát áthatja. Zseniális figura, igazi bölcselő, aki bárkivel megvitatja elképzeléseit a világról. Mindezek mellett verseket is ír, melyekből párat a film is „megmutat”.
A történet róla szól, a személyéről, életszemléletéről, de épp a világról alkotott elképzelésein keresztül bepillantást enged a mindennapjaiba is. A rendezőnő finoman nyúl a témához, filmjében a hajléktalan lét is szerepet kap, de nem erőszakos, dogmatikus módon, hanem kellő szociális érzékkel. A történetben mégsem az a lényeg, hogy T. Zselensky hajléktalan, hanem az, hogy filozófus, költő, műfordító, újságíró és legfőképp ember, akit néha nagyon nehéz elviselni.
