Kertész + Esterházy
Kettős felolvasás
Hétköznapi üzemmenetben a magyar írók felolvasó estjeinek a Műcsarnok, az Írószövetség székháza, az Irodalmi Múzeum, a Kamra, a Merlin, s más stúdiószínházak szolgálnak telephelyül. A termek méreteit, befogadóképességét régóta elfogadjuk. Kinek jó félház előtt szövegelni? Nemrég a Vígszínház gálánsan /bölcsen/ joggal teltházat sejtve/ oda kínálta ezerötszáz főt befogadó csilláros nézőterét, pódiumát két közkedvelt írónknak: Kertész Imréről és Esterházy Péterről volna szó, meg az ő közös kötetükről. Amely rokon motívumokat sorjáztató, lényegében egy történetet tartalmaz. Úti-sztorikat a kilencvenes évek elejéről.
A két elbeszélés tartalmát nem mondanám fel. De az biztos, hogy a két elbeszélő alany (narratív én) igencsak szarkasztikus, önirónikus modorban szembesített öröklött magyar valóságunkkal, amely a törvény álcájában tűrhetetlen s legkevésbé eurokonform. Bármelyik hatósági személy képes rá, hogy egy közönséges vasúti utazás jóízét megkeserítse. Bármelyikünkkel megeshet, hogy honpolgári státuszunkból sitty-sutty! alattvalóvá vagy nemkívánatos személlyé akarjanak degradálni. Bűntudatunk mozgósítható, hogy szolgává alacsonyítson.
Közép-európaiak volnánk, magunkon röhögünk, a közönség is vette a lapot. Kertész Imre „poénjai” gyilkosabbak voltak, Esterházyé csavarintósak, de „ültek”. Kialakult és végbe ment a jó estéhez szükséges összjáték (kikacsintás, hatáslesés nélkül). Ilyenkor a néző szívét melengeti, hogy lám! - megy ez, még a gatyájukat se kell letolniuk!
Hisznek a szövegük erejében s nem meztelenítik le a személyiségüket. Bizonyos svejki méltóság esete forog fenn. Ez manapság nagyon hiányzik.
A szabályokhoz híven a főkamera 'vette' az előadókat. Nem sokat plánoztak, nem variózgattak. A méltóságra ügyelve csupán egyetlen óvatlan pillanatban 'kapták el' Kertész Imre jobbjának kissé parkinzonos remegését. Amitől a jelenlévő másfélezer ember nem zavartatta magát, azt a közvetítő kocsiban pánikszerűen 'eliminálták'(egy Nobel -díjas nem rezeghet!). E.P. őszintén, némi privát sutasággal gesztikulált, így nyomatékosítván egy-egy 'jó' beszédfordulatot, ezt legalább fotóilag békén hagyták.
Hátra van még a közönség plánozása. Elmélyült, beavatott, kuncogó, 'pontosan' fel-felnevető hölgyek és urak, fiatalok és középkorúak totáljai. Műfajilag: vágóképek. S mégis azon kapom magam, szinte hallani vélem az adásrendező sutyorgását: - „ott a Garas Dezső, fogd be!....ott a Békesi László!...ott a kiadó!...ott a gróf felesége!..” Mintha a nézőtér minőségét, rangját emelnék eme sznob kurziválások, mintha a televízió önnön jelenlétének jelentőségét akarná fokozni: „lám, mind együtt vagyunk!”. Derék képközvetítők: kreativitásuk focimeccseken edződött, hiszen amikor a Milan játszik otthon, Berlusconi és mágnás társai (díszpáholyukban) megkülönböztetett vágóképek. Pech, hogy az irodalom nem sport-látványosság.
