Macskafogó

Ternovszky Béla-Nepp József

A szocialista népvakítás csúcsa?

A Macskafogóban szerencsésen találkozik a gyereket lebilincselő, sűrű szövésű történet valamint a kiégettség bármely fokán álló felnőtteket is megszólítani képes szarkasztikus humor, az irónia, a blődli, a filozofikus zsánerparódia. Az egérvilágra rossz idők járnak. A macskák – kiknek operatív vezetője: Mr. Teufel (ejtsd: Tejfel) – egyre újabb találmányokkal és egyre agresszívabban törnek az egérpopuláció ellehetetlenítésére. Az egereknek egyetlen reményük maradt, egy titokzatos találmány tervei a messzi Pokióban, amit Fusimisi professzor kezei közül kell elhozni. Az út hosszú és veszéllyel terhes, az egyetlen, aki képes rá, nem más, mint a rettenthetetlen ex-szuperügynök, a flegma 007-Superman keverék – Grabowsky.

Akad egy olyan értelmezés, amely a Macskafogót a szocialista népvakítás csúcsának tartja. E szerint a film didaktikus tanmese lenne: a kommunizmust építő egerek élethalálharca a kizsákmányoló, imperialista macskákkal – akiket kollaboránsok, egérnek látszó patkányok támogatnak -, majd az elhivatottak közös munkájának köszönhetően mégis megvalósul és földre száll az utópia: a fegyverből ekeszarv lesz, az egérevő macskából virágba bódult hippicica. Az értelmezés helytálló lehet bármely párhuzamos univerzumban, amelytől idegen a szókratészi irónia, és amelyben soha nem ejtették még ki azt, hogy „maga az utolsó reményünk, Grabowsky”. Hát lehet ezt bármilyen nyelven komolyan mondani?!

A nagy utazás elkezdődik. A Macskafogó lenyűgöző története olyan, a magyar filmtől sajnos idegen zsánerhagyományokat idéz fel – és tesz idézőjelbe! – mint a musical (a négy gengszterpatkány referenciaanyaga), a klasszikus kalandfilm (macskalózok a tengeren), a sci-fibe oltott kémfilm (szuperjárgány, Grabowsky kütyüi), a vámpírmozi (a Lugosi Béla-klón mexikói denevércsapat), az akciófilm (a végső showdown a tervekért) vagy a burleszk (Lusta Dick az őserdőben). Az idézeteket könnyű irónia egységesíti, létrehozva a Macskafogó komplex, mégis egynemű univerzumát. 

Kilóg a szerzői filmezés honi tradíciójából

A remek dialógusok, a szállóigévé vált szövegek mellett a film vizuális világa is kiemelkedő. Az antropomorfizált állatkarakterek egyszerre bájosan lehengerlőek és ironikusan emberiek, gesztusnyelvük kitalált és nem létező, mégis mosolyra fakasztóan ismerős. A háttérábrázolás apró gegekkel és elrejtett ötletekkel dúsított képei a legjobb japán animék univerzalitására emlékeztetnek, csakúgy, mint a konzekvensen végigvitt színdramaturgia. A Macskafogóban a profin – vö. hollywoodi módszer - megírt forgatókönyv, a magyar animáció invenciózus ábrázolásmódja és a következetes és alázatos rendezői munka erősíti egymást. Természetesen nem feledkezhetünk meg azokról a zseniális színészekről sem, akik hangjukkal életet vittek a rajzolt figurákba: Sinkó László, Mikó István, Benedek Miklós, Haumann Péter, Kern András.

A Macskafogó – kultfilmhez méltóan – sokszor nem konzekvens. Legékesebb példa erre a méretarányok olykori elcsúszása, például, amikor a tengeren lebegő Grabowskyt egy patkányok által kidobott üdítősüveg menti meg. Szuperhősünk belebújik, majd felvillan a nézőben a kérdés, hogy időközben mutálódtak-e a rágcsálók, mert a négy gengszter korábban Grabowsky kocsijában utazott (ergo ugyanakkorák). Aztán a Macskavilág-Egérvilág közti kulturális szakadék, amely feltételezi, hogy az egerek nehezen építhettek maguknak metropoliszokat a túlélésért folytatott mindennapos harcban. Persze ez nem számít, sőt, ha posztmodern olvasatban közelítjük a kérdést, még direkt erény, dekonstruáló kikacsintás, satöbbi. Ha pedig egyszeri nézőként közelítünk, akkor diszkrét báj, mesei apróság.

A mese és a költőiség, az irónia és a posztmodern idézőjelesség olvad egybe minden idők legpoposabb és legelegánsabb magyar rajzfilmjében. A Macskafogó lokális klasszikus, azon kevés magyar film-remekművek egyike, amely kilóg a szerzői filmezés honi tradíciójából. Bár több ilyen lenne.