Marjane Satrapi: Azért sem leszek cinikus
Interjú
Be nem áll a szája, majd szétveti az energia. Dinamizmusa és tehetsége mellett talán fene nagy optimizmusa a leginkább bámulatra méltó tulajdonsága. A fiatalságáról szóló Persepolis-szal kultikus képregény-alkotó lett 2000-ben, a társrendezőként jegyzett filmváltozattal Cannes kedvence 2007-ben, majd a Legjobb Animációs Film Oscar-kategória jelöltje Hollywoodban. Új mozija, a Szilvás csirke elbűvölő képi gazdagságú fabula, amihez foghatót Terry Gilliam sem tudott összerittyenteni immár negyedszázada, a Münchausen báró kalandjai óta. A 42 éves Satrapival a Thesszaloniki Filmfesztiválon beszéltünk.
Marjane Satrapi: Nem, mert szerintem egyáltalán nincs tudatalattim!
filmhu: Talán a nappali tudatod nem képes tudatosan felidézni az álmokat...
MS: Nem, én tényleg olyan vagyok, mint egy állat: ha napközben eszek egy steaket, akkor arról álmodom este. Ha elnyalok egy fagyit, akkor arról. A macska is azt álmodja, hogy megfog egy egeret. Egyetlenegyszer esett meg kiskoromban, hogy másmilyen álmom volt: egy ismerősömet vágtam pofon benne. Mindig csodálkozva hallgatom mások beszámolóit az álmaikról.
filmhu: Hány évesen kezdtél képekben és képkivágásokban gondolkodni?
M.S.: Mivel egyke gyerek vagyok, sok képzeletbeli barátod kreáltam magamnak. Egyenként „játszottam” velük. Amikor meguntam valamelyiket, egyszerűen „megöltem”, és folytattam a mókát a másikkal. Már ekkor nagyon szerettem meséket kitalálni. De szerintem minden gyereknek élénk a fantáziája. És használja is, míg be nem kerül az iskolába, ahol elnyomják ezt benne.
filmhu: Volt gyerekkori moziélményed, amitől beindult a fantáziád?
M.S.: Az Óz, a nagy varázsló (1939) volt az első olyan film, ami bámulatba ejtett. Amúgy sem szerettem a hagyományos, Csipkerózsika- vagy Hófehérke-szerű meséket, ezeket rémesen unalmasnak találtam. Nekem a Batman és az ehhez hasonló sztorik jöttek be.
Bombázások
filmhu: Hogy ízlésed így fejlődött, abba belejátszott az, hogy 11 éves voltál, amikor Szaddám Husszein elkezdte bombázni Iránt?
M.S.: Nem. Erősebben hatott az, hogy a szüleim, főleg anyám azt akarták, emancipált nő legyek. Sosem úgy kezeltek, mint egy kislányt, hanem mint embert. Megtanultam, ha bárhol bántanak, akkor vágjak vissza. Ez persze a kulturális közegre adott reakciója volt a szüleimnek, hiszen Irán nagyon patriarchális ország. Sok időbe telt, mire megértettem, hogy tulajdonképpen leányzó vagyok. Anyám mindig azt mondta: „Ne az arcodba invesztálj, hanem az agyadba!” Ebből azt szűrtem le, hogy biztos förtelmesen csúnya vagyok, csak ő -mivel az anyám- finoman hozza a tudomásomra. 28 éves koromig meg voltam róla győződve, hogy én vagyok a világ legrondább némbere. Mint később kiderült, félreérettem a tanácsát.
filmhu: Hogyan élted át a légiriadókat 1980 táján?
M.S.: Az emberek azt hiszik, hogy a háborúk alatt az élők is gyakorlatilag halottak. Holott ennek épp az ellenkezője igaz! Olvastam egy könyvet, amiben egy deportált zsidó visszaemlékezett arra, hogyan ültek-álltak a tehervonatban. Egyikük mondott egy viccet, amitől rögtön nevetéstől harsogott az egész vagon. Pedig a halál csak egy kéznyújtásnyira volt tőlük. Mi időnként ódon barlangokban húztuk meg magunkat. Az egyik légiriadó végeztével újabb robbanást hallottunk. „Megint egy bomba?!” Másfél másodpercbe telt, hogy rájöjjünk, csak az öreg szomszéd néni fingott! Hatalmas röhögés tört ki rajtunk. Mert az ember élvezni akar minden pillanatot. Elvégre a következőben talán már nem leszel életben. Soha nem buliztunk annyit, mint a bombázások idején. Amikor elkezdek zúgni a repülők a magasban, nagyanyám betette a videomagnóba a kazettát, amin a párizsi Lidó műsora volt. Legalább hatszázszor megnéztük. Apám hatvanadik születésnapján elvittem az egész családot a párizsi Lidóba. De csalódás volt nekik. Békeidőben nem ugyanaz. A bombázás kellős közepén sokkal élvezetesebb látvány volt a műsoruk. Most, hogy annyi évet töltöttem a nyugati világban, magam is elkényeztetett lettem. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy szükségszerűen katasztrófákat kell átélnünk ahhoz, hogy értékelni tudjuk az élet örömeit. Nyilvánvalóan az az ideális, ha békében tudunk élni. A sanyarú éveknek, amiken átmentem, egy pozitív eredménye van: többé nem félek semmitől. Mi rossz történhet?
filmhu: Iráni vagy európai filmesnek tartod magad?
M.S.: Tizenkét éve nem jártam Iránban. Mivel fiatalon hagytam ott az országot, s pályafutásom egésze Európához kötődik, a műveim nem tekinthetők iráni filmeknek. Francia mozikat készítek iráni spiritusszal. Olyan ez, mint Lubitsch: vérbeli amerikai filmeket rendezett, de közép-európai szellemiség jellemezte ezeket. Ha bebörtönöznek iráni filmkészítőket, természetesen aláírom a tiltakozó petíciót, de ez nem jelenti azt, hogy minden iráni filmet szeretek.
filmhu: Milyen újabb fantáziaszüleményt várhatunk tőled?
M.S.: Egy sellőt. De ez nem az Andersen-féle figura, hanem A büdös kis hableány. Mivel a sellő félig hal, értelemszerűen nem lehet kellemes illata. Amikor a párja megcsókolja, ő is mindig befogja az orrát. Egy 10-12 perces rövidfilmekből álló filmben rendezem meg ezt a történetet. Tom Waits hangja lesz az összekötő elem az egyes szegmensek között. Sara Driver (Jarmusch egykori alkotótársa - K.L.), Michel Gondry és Emir Kusturica is rendez egy rövidfilmet. A producerek most beszélnek Walter Salles-szel és Alfonso Cuarónnal.
filmhu: Neil Jordan már próbált realizmust vinni a sellő-mítoszba az Ondine (2009) című filmben. Igaz, nem sikerült valami jól.
M.S.: Nem tudnék Írországban forgatni. A déli féltekéről jöttem. Sötét, szürke mocsári víz helyett nekem szép tiszta kék tengerre kell. Chiara Mastroianni már el is vállalta a szerepet. Három-négy gyereke lesz a filmben, és egyszerre szüli meg őket, mint ahogy a halak szokták!
Fel a fejjel!
filmhu: A Szilvás csirkében (2011) a bájos, meseszerű réteg alatt van egy jó adag szomorúság és keserűség.
M.S.: Az öröm nélküli élet konzekvenciáit akartam ábrázolni. Mert szeretkezés és cigizés nélkül is lehet élni. De evés nélkül nem. Fizikailag képtelenség. Ezért Szilvás csirke a film címe. Az egyetlen öröm, ami összetartja a főhőst a feleségével, az a nő főztje. És ő erről is lemond. A kedvenc ételéről. Ennek pedig sok köze van ahhoz, hogy a művész élete akkor tud kiteljesedni, ha kifejezheti magát. Ha többé képtelen lennék rajzolni, nem akarnék tovább élni!
filmhu: Ha az élni akarás megszűnése, az életerő kihalása áll a történet középpontjában, mennyire szól gyerekeknek egy ilyen „mese”?
M.S.: Nem mondanám, hogy gyerekfilm, a Persepolis sem volt kizárólag gyerekeknek szánt mozi, de azért ne higgyük, hogy a gyerekek nem értik meg ezeket a történeteket. Sokkal kifinomultabbak és intelligensebbek, mint amilyennek a felnőttek gondolják őket. Egy tíz éves éppúgy tud a halálról, mint bárki más. Én például hat évesen láttam az összes Bergman-filmet, mert a szüleim elcipeltek magukkal a Filmmúzeumba.
filmhu: És milyen hatással voltak rád a filmjei?
M.S.: Nem értettem meg az egészet, de kétségtelenül megérintett, amit láttam. Új világok tárultak ki előttem. Éreztem, hogy ez nagyon érdekes. Tarkovszkij alkotásait öt évesen láttam. A zombi-filmekre is elvittek a szüleim. Otthon begubóztam a szobámba, leoltottam a villanyt, egész este összerezzentem, ha bárki elhaladt az ajtónk előtt, még a wc-re sem mertem kimenni pisilni. De valahogy mégis nagyon tetszett ez a rémület!
filmhu: A jövőben is megmaradsz a fantázia mágusának, vagy elképzelhető, hogy egy nap szimplán realista filmeket készítesz?
M.S.: Ez az adott sztoritól függ. Nagyon irigylem Ken Loach-ot azért, ahogy képes felnagyítani a névtelen hősei életét. Aki Kaurismakinak is nagy rajongója vagyok. De továbbra is vonz a valóság „küszöbe”. Sok praktikumot nélkülöző elem van az agyamban, amit sem a tudomány, sem a pszichológia nem lenne képes maradéktalanul megmagyarázni. Tizennyolc évesen odaadtam egy cikket a nagyanyámnak Freudról. Elolvasta, és annyit mondott: „Miért nem tudod elhinni, hogy szeretlek, és nincsenek rossz szándékaim feléd?” Freud mondanivalójából ugyebár nem ez jön le. Aztán hozzátette: „Mondod neked valamit, aranyom: ha egy fazék tele van szarral, azt nem kezded el főzni, mert a bűz belengené az egész lakást. Inkább letakarod a fedővel, hogy ne is lássuk.” Ez a hasonlat nagyon megragadott. Mert azt, hogy a szüleim külföldre, amikor tizenéves voltam, kétféleképpen is értelmezhetem: a saját kielégületlen vágyaikat kívánták kiélni általam (ezt mondta nekem a pszichoanalitikus, akihez jártam), vagy azt akarták, hogy mindenben részem legyen, amiben nekik nem volt. Mindkét verzió érvényes és igaz. Minden cselekedetet lehet olyan szemszögből szemlélni, hogy alávaló legyen, de úgy is, hogy gyönyörű. Miért kell hát az ember alávalóságán élvezkedni? Én inkább maradok a második verziónál, mert azzal sokkal könnyebb együtt élni. Mindenkiben van rosszindulat, én sem vagyok szent. A virág a földből nő ki, bogarak is vannak körülötte, de a lényeg, hogy a szirmai gyönyörűek! Miért kellene hát az iszapban turkálnunk, amikor gyönyörködhetünk is a virágban? Az élet olyan, mint egy görög sorstragédia. Akinek van egy kis esze, könnyen cinikussá válhat. Mert az élet tele van illúzióromboló momentumokkal és csalódásokkal. De azért sem leszek cinikus! Tudom, nagyon divatos lehetnék vele. Azt vallom, ha hetvenöt évesen is örömtől fénylik majd a szemem, akkor nem mondtam csődöt az életben.
Nyerd meg Satrapi képregényét, az Asszonybeszédet!
