Maros Anna: Az utcán farkasvilág uralkodik
Interjú a Viktória forgatókönyvírójával
A legtöbb utcára kerülő nőnek nincs döntési lehetősége – hangsúlyozza Maros Anna, a múlt héten bemutatott Viktória – A zürichi expressz forgatókönyvírója, akit még a hazai bemutató előtt, svájci otthonában értünk utol Skype-on. A film, amely magyar színészekkel, de teljes egészében svájci pénzből forgott, egy fiatal romalány történetén keresztül enged bepillantást a Svájcban dolgozó magyar prostituáltak életébe. Maros Annával azonban nem csak róluk, hanem a széthúzó közösségekről, a svájciak kifogásairól, és a forgatáson bocsánatot kérő rendőrnőről is beszélgettünk.
Maros Anna: Már húsz éve Svájcban élek a férjemmel, és mindig vonattal utazom Magyarországra és vissza. Az elmúlt húsz évben megváltozott a Wiener Walzer közönsége: régen mindig az ötvenhatosok rokonai vagy ők maguk jöttek-mentek, de azután feltűnt, hogy egy teljesen más réteg kezd el utazni, olyanok, akiknek elméletileg nincs is pénzük, hogy nyaralni menjenek. Néhány éve, egy ilyen úton például egy lány ült velem szemben, iszonyú nagy dekoltázzsal, miniszoknyában, elég ideges volt. Pénz volt nála, és attól tartott, hogy pont őt fogják kiszúrni. Mondtam neki, hogy vegye fel a szemüvegemet, és akkor biztosan nem fogják ellenőrizni. Tetszett neki az ötlet, és azt mondta, ő is fog venni magának egyet. Prostituáltként dolgozott amúgy. Ez volt tehát az első személyes élményem.
Filmhu: Az ő története például egy tipikus történet?
M.A.: Konkrétan már nem emlékszem, de az az igazság, hogy nem szabad nagyon általánosítani. Mert van, aki vonattal jön, van, aki repülővel, és aztán van, aki szobán dolgozik, van, aki bordélyban vagy az utcán. Rengeteg formája van a prostitúciónak. Ennek egy szegmense a magyar, de például a mi környékünkön rengeteg külföldi nő dolgozik, nigériaiak, brazilok, lengyelek, thaiföldiek... Az sem mindegy, honnan jönnek a lányok – vidékről vagy a fővárosból. Ha meg vidéki vagy, honnan jössz: Miskolcról vagy Nyíregyházáról, vagy egy olyan faluból, aminek olyan hosszú a neve, hogy a Google-ban kell utánanézni, hogy egyáltalán hol van. A szocializáció is fontos. Tehát nagyon különböző történetek vannak.
Filmhu: A filmre hogyan készültél?
M.A.: A férjemmel közösen készítettük ezt a filmet (Men Lareida, a film rendezője, és társ-forgatókönyvírója – a szerk.), és annak idején volt egy Sihlquai nevezetű utca, a lányok ott álltak. Nőként nekem nyilván könnyebb volt közeledni hozzájuk és beszélni velük.
Filmhu: Jobban megnyíltak előtted?
M.A.: Igen. Az volt a jó, hogy nem vagyok sem szociális munkás, sem rendőr, sem politikus, és a korom miatt talán egy kicsit egyfajta anyuka szerepbe is kerültem. A vonaton meg az volt a jó, hogy mindenki beszélgetni akart: kiöntötte a lelkét, aztán az egyik elment jobbra, a másik balra, és azt se tudtad, kit hogy hívnak. Az itt dolgozó lányoknak azonban nem mindegyike fiatal, ismerek egy nőt, aki ötvenéves korában kezdett prostituáltként dolgozni, mert egyszerűen a gázszámlát nem tudta kifizetni otthon. Tizenhat évestől kezdve a hatvanévesig nagyon különböző korúak azok, akik az utcán dolgoznak. De nyilván, hogy az idősebbek a kivételek, az átlag 18-25 között van. Nem lehet azt mondani, hogy egy típusú nő van. Az újságban sokszor az jelent meg, hogy „a cigányok”. Ez sem igaz. A zürichi utcai prostitúcióban – az én tapasztalatom szerint, mert nincs erről statisztika – tíz lányból 6-7-8 cigány származású, de vannak magyarok és más nemzetiségűek is.
Pölöskey Erika és Maros Anna
Filmhu: A film a prostitúció legalsó szintjét mutatja be, az utcai prostitúciót, ahol a legkiszolgáltatottabbak a lányok. Hogyan jellemeznéd az ő helyzetüket?
M.A.: Inkább fiatal lányok dolgoznak itt, akik rossz anyagi körülmények közül érkeztek, alacsony iskolai végzettséggel rendelkeznek, patriarchális környezetben nőttek fel. Általában nagyon kihasználják őket, még azok is, akik a szobákat kiadják, hiszen ők nagyon jól tudják, hogy prostituáltként nagyon nehéz normális lakást találni. Így nem csak a strici húzza le őket, hanem a svájci főbérlő is profitál belőlük. A lányok horribilis összegeket fizetnek azért, hogy egy büdös, ronda, koszos szobát ki tudjanak bérelni. Azt persze nem lehet mondani, hogy mindenki az emberkereskedelem áldozata. Mint ahogy nem mindenkinek van stricije; találkoztam olyan lányokkal, akiknek nem volt, ők saját maguk döntöttek úgy, hogy ezt csinálják.
Filmhu: A film sztorija szerint a lány maga dönt úgy, hogy prostituáltnak áll, de mennyire jellemző, hogy egy nő önként hozza meg ezt a döntést?
M.A.: A legtöbb lány nem az emberkereskedelem, hanem a gazdasági kényszer áldozata. Akkor döntenének igazán önként, ha egy lánynak mondjuk három vagy négy opciója lenne: legyen tanárnő, orvosnő, bolti eladó vagy prostituált. Ha a rendelkezésére állnak ezek az opciók, és ő úgy dönt, hogy a prostitúciót választja, akkor az igazi döntés lenne. A legtöbb nőnek nincs ilyen döntési lehetősége. Az az idősebb nő, akit az előbb említettem, harminc éven keresztül dolgozott egy cégnél, majd az új főnöke kirúgta a teljes régi gárdát. Most ötvenévesen hol a francban találsz új munkát? A férje elhagyta, volt három gyereke, nőtt a villany- és a gázszámlája.
Nézz bele a filmbe!
Filmhu: Mit tapasztalsz, mennyire alakul ki egyfajta közösség a lányok között?
M.A.: Nem nagyon. Nincs összetartás közöttük, farkasvilág uralkodik. Van egy-két barátnő, akik összetartanak, de egyszerűen akkora a konkurencia, hogy senki nem barátja senkinek. Ezért a lányok is hozzájárultak ahhoz, hogy lementek az árak.
Filmhu: A filmbeli lány alakját mennyire inspirálta valós személy?
M.A.: Viktória figuráját több karakterből gyúrtam össze, ami nyilván abból is adódik, hogy több száz lánnyal beszélgettem már erről. Nem akartunk olyan filmet, ami a kényszerítésről szól, szerintem itt sokkal érdekesebb volt a prostitúció mint téma. Az, hogy valaki így dönt, hogy a sorsát így próbálja megváltoztatni – és ami nekem még fontos volt: annak ellenére, hogy ez itt legális tevékenység, mégis más törvények uralkodnak az utcán, ami viszont olyan helyzetekbe sodorhat, mint ami Viktóriánál látható. Érdekelt annak a dinamikája, hogy hogyan csúszik bele a főhős ebbe a kizsákmányoló kapcsolatba. Ami egyébként nagyon bánt a lányoknál, hogy nem öntudatosak, és sokuk azt hiszi: szükségük van a stricikre, pedig saját maguk sokkal jobban elboldogulnának.
Filmhu: Mi volt az oka annak, hogy ez a film kizárólag svájci pénzből forgott?
M.A.: Ezt nem tudom sajnos (nevet).
Filmhu: Pályáztatok magyar forrásokra?
M.A.: Igen, de annak, hogy nem nyertünk, nyilván sok oka lehet. Az egyik, hogy talán nem tetszett a történetünk vagy nem tűnt hitelesnek, vagy a többi pályázat jobb volt. Nyilván van egy zsák pénz, amit szétosztanak, és ha a többi filmterv jobb, mint a mienk, akkor én is azt mondom, kapják ők. Hogy esetleg amiatt nem nyertünk, mert kellemetlen témát jár körül, azt nem tudom megmondani.
Viktória (Farkas Franciska) és Blondie (Stefanovics Angéla)
Filmhu: Svájc egyébként könnyen adott erre pénzt?
M.A.: Nem. Az egyik helyen például, ahol visszadobták a pályázatunkat, azt mondták, hogy miért nem svájci perspektívából forgatjuk le, amelyben a szociális munkás vagy egy rendőr van a középpontban?
Filmhu: De ez a részetekről fel sem merült?
M.A.: Nem. Én magyar vagyok, engem a másik része érdekelt (nevet).
Filmhu: A svájciak adtak pénzt a filmre, a színészek viszont magyarok. Őket hogyan választottátok ki? Hogyan találtatok rá például Farkas Franciskára, aki amatőr színész?
M.A.: Ami biztos volt, hogy a főbb szerepekre nem akartunk prostituáltat. Nem azért, mert elítélem őket, hanem, mert bonyolult lett volna – mert valaki általában mindig van a háttérben. Jobb volt így a két történetet különválasztani. Elkezdtem tehát kutakodni otthon, sok emberrel megismerkedtem, például a karavánosokkal, Nyári Pali és Oszkár színészképzőjével, Balogh Rodrigóval, László Flórával, és több helyről javasolták, hogy nézzük meg a Francit. Pölöskey Erika pedig, aki Marinát játssza a filmben, egy castingra kísért el valakit. A folyosón várakozott, azt se tudtam, hogy valakinek az ügynöke esetleg, vagy a barátnője... Ő ráadásul be se akart jönni, végül azt mondta, ha kap egy tál sütit, akkor bejön (nevet). Stefanovics Angéla nagyon finom, fragilis nő: van egy jelenet, ahogy az utcán áll, és jobbról balra néz, és az a szomorúság, amit ő át tud ott adni, tökéletes. Nagy Zsolt pedig nagyon jó színész, és jó volt, hogy ő egy karakán férfi, de a filmben a két másik stricihez képest (ők a Hiba meg a Dupla) Zsolt gyengébb figura. Ez fontos szempont volt.
Filmhu: A filmben sok utcai jelenet van, a forgatás alatt mi okozta a legnagyobb nehézséget?
M.A.: Ez a film kevesebb pénzből készült, mint egy svájci tévéfilm. Így jött az ötlet, hogy forgassunk Budapesten, és a zürichi helyszíneket teremtsük meg itt. Le kellett cserélni az összes táblát, szemetest, minden apró dolgot, ami Budapestre utalhat. Iszonyú hideg volt amúgy, szegény lányok miniszoknyában meg bugyiban álltak az út mellett, miközben mi nagykabátban dolgoztunk. A langstrassei jelenetet ugyanakkor Zürichben forgattuk, és akkor történt az, hogy kértem a Hibát meg a Duplát, a két nagydarab stricit alakító fiút, hogy ne nagyon sétáljanak a Langstrassén, ahol a piroslámpás negyed van. De ahogy volt egy fél szabadnapjuk, elkezdtek sétafikálni, és persze azonnal jött egy rendőr, aki igazoltatta őket, de hála istennek be tudták mutatni, hogy a filmen dolgoznak. Utána odajött a rendőrnő a forgatásra, és elnézést kért.
Farkas Franciska
Filmhu: Izgulsz a bemutató előtt?
M.A.: Nagyon (nevet). Viszont a fesztiválokon azt vettük észre, hogy a szórakoztató élmény mellett ez a film platformot, lehetőséget kínál arra is, hogy az emberek beszélni kezdjenek erről az erősen tabuizált témáról. Prostitúció létezik akkor is, ha úgy csinálunk, mintha nem lenne. Ami azonban nekem érdekes és nagyon örvendetes volt a fesztiválokon, hogy utána mindenki elkezdett vitatkozni róla.
Filmhu: Azok a lányok, akikkel annak idején beszéltél, akikkel interjút csináltál, mit mondtak, kíváncsiak a filmre?
M.A.: A legtöbb lány egyrészt nem jár moziba, mert nem úgy vannak szocializálva, és nincs is rá pénzük. Nyilván nem ők a célközönség, de ami nekem nagyon fontos lenne, hogy ha lemegy a mozivetítés, akkor elmehessünk ezekbe a kis falvakba, ingyen bemutathassuk a filmet, és beszélgethessünk a lányokkal. Ezt az egészet jól fel kell építeni, vagy be kell ágyazni más projektekbe, hogy ne gerjesszünk feszültségeket egy közösségben, mert az kontraproduktív lenne. Jól ki kell találni, hogyan tudunk ezekhez a lányokhoz úgy eljutni, hogy ingyen megnézzék a Viktóriát, és valami hasznuk is legyen belőle.
