Mundruczó Kornél: Ilyen hullámvasúton még nem ültél

Interjú a Fehér Isten rendezőjével

 Filmhu: Volt valaha kutyád?

Mundruczó Kornél: Nem.

Filmhu: Akkor miért akartad mégis kutyákkal elmesélni ezt a történetet?

M.K.: Coetzee Szégyenére készültünk a színházban, és ezzel kapcsolatban elmentünk több kutyatelepre, először csak Monori Lilivel meg Zsótérral, hogy lássák, miről is van szó, mit kell eljátszani. Később a többi színész is kiment, hogy ott gyűjtsünk mintát. Amikor ott álltam először egy ilyen kutyatelepen, nagyon tisztán és világosan emlékszem, hogy az jutott eszembe: kész, nekem ezzel foglalkozni kell. Tulajdonképpen a Szégyennek köszönhetően nőtt ki ez a film – abból kiindulva, amit ott, azokon az arcokon láttam.

Filmhu: A kutyametafora elég könnyen dekódolható, de szerinted befogadható ez a film nem társadalomkritikaként?

M.K.: Én azt gondolom, hogy nem. Mert ez egy társadalomkritika. De véleményem szerint az, hogy nem ezt a réteget, hanem egy mesét hord kívül, csak jót tesz neki. Remélem, hogy a filmnek van egy olyan rétege, amely egyszerűen csak keresztülgázol rajtad, és izgulsz, várod a következő lépését. És nem közben használod a fejedet, hanem csak utána. Azt remélem, hogy van egy ilyen szívdobogtatós része. De kiindulását tekintve teljesen egyetértek: ez társadalomkritikai film, persze, hogy az.

Fotó: Valuska Gábor

Filmhu: Mit gondolsz, ez a film idegen közegben, más országokban mennyire állja meg a helyét? Ugyanazt mondja nekik ez a film, mint nekünk?

M.K.: Hatalmas a szakadék Magyarország és külföld között, ami a film kritikai megítélését illeti. Ez ugyan nem szokatlan számomra, de expandáló jellege feltétlenül utal egy mélyebb morális válságra. Azt látom, hogy az átlagemberre hat a film. Hogy ugyanazt jelenti-e, azt nem tudom. Például a francia nézők ezt európai, és nem csak magyar problémának kódolták, de ehhez elég csak visszaemlékezni, hogy a párizsi külvárosokban néhány éve lázadások voltak. Európa félelme tulajdonképpen ez a film. De abban biztos vagyok, hogy Magyarország ma nem Európa része. Különben nem lehetne ilyen nemtelenül támadni társadalmi csoportokat, és azokról szóló alkotásokat.

Filmhu: A thrillertől kezdve a drámán és ifjúsági filmen keresztül a coming-of-age sztorin sok műfaji elemet kever a film, de kíváncsi lennék, hogy neked melyik szál a legerősebb?

M.K.: Nincs ilyen, nekem ez inkább egy „műegész”, ami azért jött létre, hogy a szíved dobogjon és az agyadat utána használjad. Nem tudom megállapítani, melyik a legerősebb, mint ahogy nem is szálazom szét mondjuk a Szorokin irodalmát, hanem azt mondom, hogy az a Szorokin irodalma, amiben van Gorkij-realizmus, hardcore horror, melodráma. Ő ezzel a stiláris keverccsel tudja leírni azt, amit maga körül lát. Én egy kicsit ugyanezt érzem. Tehát, a magam részéről nem tudtam a korábban használt formai elemekkel leírni azt, amit átélek. Sokat inspirálódtam az elmúlt öt évben a kortárs színházi közegben, amiben elvárás, hogy te hogy nyúlsz hozzá egy történethez, mi a te formád ebben.

Filmhu: Neked mi volt a legfontosabb pont, az a pont, ahol meg lehet ragadni ezt a történetet?

M.K.: Tulajdonképpen a bátorsága és a kockázatvállalása. Hogy egyszerűen az az élmény tisztán megszülethessen, hogy te még ilyet nem láttál, és hogy ennek a szellemi játékában részt akarjál venni. És ha ez a játék bevonz, akkor nagy örömöt tud okozni, mert ilyen hullámvasúton még nem ültél. Ilyen értelemben, amellett, hogy persze, ez egy nagyon komoly film, van benne egy csomó szellemi szabadság meg játékosság, legalábbis az alkotói oldalról. De úgy látom, ez itthon nem bocsánatos bűn szakmai körökben.

Filmhu: A film fontos zenei motívuma a Magyar rapszódia, amely teljesen különböző síkokon, közegben és verzióban jelenik meg, Gálffi zenekari próbájától kezdve a Tom és Jerry változaton át Lili magányos trombitaszólójáig. Miért pont ezt a zeneművet emelted be a filmbe?

M.K.: Egyrészt Wéber Kata találta ki, hogy ez nagyon jó lesz nekünk, amennyiben egy gyerekzenekarban játszik a főszereplőnk. Meg a Tom és Jerry miatt.

Filmhu: Ezt komolyan mondod?

M.K.: Nagyon szerettem a Tom és Jerryt, ráadásul szerintem ez egy annyira jó zene. Egyszerre hordozza a rebellis magyar attitűdöt, és valami negédességet is. Rengetegszer hallgattam úgy a laptopomon ezt a zenét, hogy közben néztem a kutyatelepen fotózott anyagaimat. Így kapaszkodott egybe a dolog. Aztán a zene egy csomó motívumot hozott: eleve a zeneiskolát, a karmestert mint figurát, a trombitát... Történetet kezdett szervezni a döntés, és fontos vezérlőelve lett a filmnek.

Filmhu: A döntésetekben volt bármilyen szerepe annak, hogy Jancsónak van egy azonos című filmje?

M.K.: Nem, semmi.

Filmhu: A filmet neki ajánlottad. Volt még lehetősége belepillantani?

M.K.: Igen, látta a filmet, mégpedig egy elég véglegesnek mondható változatot decemberben. Szerette, sőt, tanácsokat adott. Közel álltunk egymáshoz, és számomra ő a mester, vagy ő volt A Mester. Nagy és fontos vezérlőelv az a szabadság, ahogy ő létezett. Nagyon érezzük a hiányát.

Fotó: Valuska Gábor

Filmhu: A legemlékezetesebb képek közé tartoznak a kihalt budapesti utcákról készült felvételek: ezeken olyan helyszíneket látunk, amelyek nagyon ismerősek, mégis a kihalt utcák, terek teljesen apokaliptikusnak hatnak. Milyen volt az a város, amit te elképzeltél ehhez a filmhez?

M.K.: Nagyon szerettem volna egy valamennyire új Budapest-képet csinálni. A város annyit fejlődött az elmúlt tíz évben, hogy az őrület. Nyugat-európai barátaim, akik nem voltak itt tíz éve, nem ismerik föl. Fontos volt még, hogy minél ikonikusabb helyszínei legyenek a városnak: az alagút, az Erzsébet-híd, a Kálmán Imre utca. Emellett megvannak persze az én kis helyeim. Gödöllői vagyok, ezért a Mexikói úti felüljáró környékét anyanyelvi szinten ismerem (nevet). Meg aztán utána egy csomót még hozzárakott az Ágh Marci (látványtervező – a szerk.) meg Rév Marcell is.

Filmhu: Hogyan jutott eszedbe, hogy erre a filmedre Rév Marcellt kérd fel?

M.K.: Ő először tulajdonképpen kisegítőként jött a filmbe. Erdélyi Matyi nem ért rá, és sokáig úgy volt, hogy a Trier operatőrével fogok forgatni, aki éppen A nimfomániást csinálta. Ő egy korombeli, nagyon klassz srác. Aztán megkértem a Marcit, hogy kezdjünk el előkészíteni, mert a másik operatőr csak sokkal később tud bekapcsolódni. És azt éreztem, hogy nekem nagyon jó a Marcellal, és egyszerűen jó, hogy már ennyit tud. A kamerateszteket is együtt csináltuk, és utána úgy döntöttem, hogy ezt a filmet vele kell megcsinálni. Abban persze, hogy egy teljesen tapasztalatlan emberre raksz egy ekkora feladatot, volt egy nagy adag kockázat, de Marci nagyon jól elbírta, és tényleg alkotótársa volt ennek a filmnek.

Filmhu: Egészen egyedülálló, hogy ennyi kutyával dolgoztál együtt a filmben. Rendezőként neked mi volt a legfontosabb tapasztalat?

M.K.: A lelki tapasztalata volt a legfontosabb számomra. A Fehér Isten nagyon vágószoba-film egyébként. Kétszáz órát forgattunk, az több mint, amit én valaha forgattam. És a kétszázból mondjuk százhúsz a kutyákról szól. Abból kiszálazni, kiszemezgetni azokat a pillanatokat, amelyek szolgálják azt, ami most olyan egyértelmű a filmben, hosszú út. Jancsó Dávidnak pokoli munkája van benne, eleve, hogy megnézze (nevet) az összes musztert, de voltak mellette segédvágók, akik bizonyos szekvenciákban – ezek közé tartozik a kutyacsata vagy az első akciójelenet, amikor a várost megtámadják – elkezdtek verziókat összeállítani.

Kétszáz kutya szerepelt a filmben

Filmhu: Említetted, hogy volt némi kockázat abban, hogy Rév Marcellt választottad operatőrnek, de ugyanígy rizikós volt a főszereplő kislány kiválasztása is, akire egy iskolában találtatok rá…

M.K.: Abszolút. De az én szememben ő kiváló a filmben, és óriási szeletét viszi el. Egyáltalán az, hogy egy ilyen korú lány nem ciki, hanem kurva jó (nevet), nagyon ritka. Külföldön imádták, itthon megszólták a teljesítményét. Nincs még egy olyan ország, ahol ezt megengedné magának egy szakma. Zsófia befelé forduló és van egyfajta rebellis alkata, őszintesége, és ez, ha színész lesz belőle egyáltalán, nagyon jól kamatozó tulajdonság. A gyerekszínészeknél általában megfigyelhető egyfajta magamutogatás, de ez ehhez a filmhez nagyon nem kapcsolható.

Filmhu: Miért döntöttél úgy, hogy te is szerepet vállalsz a filmben?

M.K.: Produceri kényszerből. Visszalépett Merab Ninidze, akit én nagyon kedvelek, ő játszotta korábban a Papírkatonák című German-film főszerepét. Elég régóta kokettálunk egymással, tök jó lett volna együtt dolgozni. De két nappal a forgatás előtt felhívott az általunk kiküldött magyar nyelvi segítő azzal, hogy Ninidze tényleg nem tudja magyarul megtanulni a szöveget. Na, most ekkor vagy azt mondom, hogy nem forgatok másnap, vagy produceri kényszernek alávetve magam én játszom el a szerepet…

Mundruczó a filmben

Filmhu: Sok-sok év óta a tied volt az első magyar elismerés Cannes-ban, milyen érzések kavarogtak benned?

M.K.: Nagyon jók, ráadásul tényleg nem tudtunk róla. Nyilván, ahogy fogytak a díjak, és még mindig nem hangzott el a mi filmünk címe, úgy az adrenalin is egyre emelkedett. Nagy flash volt, amikor kimondták, hogy mi kaptuk a díjat. Hosszú ideje nem kapott magyar film hivatalos cannes-i díjat, és ezzel szerintem elismerték a magyar szerzői filmes hagyományt is. Fontos visszajelzés. És fontos visszajelzés a film kockázatvállalásának és bátorságának is. Ez egy nagyon felemelő történetnek indult és akkor most nem mondom el, hogy mi lett belőle itthon, de mindenki kitalálhatja... Ami ezért is sajnálatos, mert nem gyakori az ilyen elismerés.

Filmhu: Több helyen lehetett olvasni, hogy ez a film egy korszakváltás is a te pályádon…

M.K.: Ezt nem én mondtam, azt mások mondták rólam… (nevet) De azzal egyetértek, hogy az elmúlt öt évben tényleg azt éreztem, hogy ez nem megy tovább. Belülről azért ez mindig másképp zajlik, mert belül problémák vannak, meg kérdések, meg átélt élet van, amiből az ember dolgozik, és nem tudatosan találja ki, hogy akkor most változtat. Sőt, sokszor a szenvedélyből, a vágyból, a kilátástalanságból fakadnak az új dolgok.