Nem kell a szomszédba menni
Kedvenc beteg osztrákjaink egy csokorban
Ulrich Seidl Paradicsom-trilógiájának befejező részével, A remény paradicsomával zárul az idei Szemrevaló. A csütörtöki vetítésen jelen lesz a rendező is, kinek neve elé leginkább a „beteg osztrák” eposzi jelző passzolna. Szétnéztünk kicsit Ausztriában, és találtunk még négy másik filmest, aki válogatott módszerekkel sokkol, kínoz és égeti pavlovi reflexként az agyunkba, hogy honfitársaival valami nagyon nincs rendben. Kis osztrák szociopornográfia, a fiatal golfütős pszichopatáktól a tolófájásokkal küszködő alfahímig.
Ulrich Seidl: Házi kedvencek
Hol vannak már azok az idők, amikor pacsirtahangú, bukott apácanövendékek énekelték a dó-ré-mit a valószínűtlenül zöld hegyoldalban? Michael Haneke a kilencvenes évek elején végleg lerombolta az osztrák idillt. (Ha létezett olyasmi egyáltalán.) 1997 óta pedig már azt is tudjuk, hogy ha jólfésült, teniszpólós fiatalember közeledik felénk, kezében egy Gallaway golfütővel, jobb lesz menekülőre fogni a dolgot. A rendező nemcsak szereplőivel, de nézőivel sem bánik kesztyűs kézzel, cinkosok leszünk, akik tehetetlenül nézik az értelmetlen gyilkolászást, és az egész estét betöltő frusztrációt. Az erőszak mindenhol ott van, nyilatkozta pár éve a Filmhunak a szadista osztrák, mi pedig csak bólogatni tudunk. Erőszak, Haneke a neved.
Michael Haneke: 71 töredék a véletlen kronológiájából
Szétroncsolt térdkalácsok, mazochista zongoratanárnők, és loopra állított disznóölés után evezzünk egy kicsit ártatlanabb vizekre. Mivel még mindig az osztrák filmről van szó, senkinek ne legyenek túl szép reményei. Jessica Hausner alig lóg ki Seidl és Haneke mellől, de ő legalább a filmjei végéig megkíméli a nézőt a gyomorforgató sokktól. A fejünkben folyamatosan nyikorognak a nyomasztó horrorfilmes hegedűfutamok, és bár a képernyőn nem látunk vért, gyanúnk általában alapos. Hausner filmjei sem csak nyomokban tartalmaznak társadalomkritikát, legyen szó a Beatles-dalról elkeresztelt Lovely Rita problémás tinilányáról, a Lourdes optikailag feltuningolt, Tóth Orsival megtámogatott, álszent vallásosságáról, vagy a már önmagában is extra nyomasztó Alpok-béli szállodáról, ahonnan sorra tűnnek el az emberek.
Jessica Hausner: Lourdes
A főleg német tévéfilmekből, és sorozatokból ismert Christoph Waltz számára nem egy osztrák, hanem egy amerikai filmrendező szállította a világhírt. Hans Landa ezredes neurotikus mosolya, és tejjel-vérrel folyó, pipafüstös erőfitogtatása a szakmát sem hagyta hidegen. A Becstelen bringantyk menetrendszerűen szállította az első Oscart, amit pár év múlva egy újabb Tarantino-mozi és egy újabb aranyszobrocska követett, ezúttal lóháton. Bár a Django elszabadulban Waltz már a jó oldalon keringőzött, mi mégsem szeretnénk vele összefutni egy sötét sikátorban.
Quentin Tarantino: Becstelen brigantyk
And now something completely different. Méghozzá a férfi, akinek egy osztrák falucskából indulva nem kisebb dolgot sikerült becserkésznie, minta a színes, szélesvásznú Amerikai Álmot. Egy időben ő volt Ausztria legkelendőbb exportcikke, sőt az univerzum legkívánatosabb férfiteste is, akit válogatott szuperhősök, óvóbácsinak állt zsaruk, és jövőből jött gépemberek tettek híressé. Republikánusként beházasodott a demokrata Kennedy-családba, második gyerekkorát pedig nem egy Harley nyergében, vagy egy exkluzív golfklubban élte ki, hanem Kalifornia kormányzói székében. Van azonban egy dolog, ami még Seidl gusztustalan képeinél, Haneke látszólag indokolatlan erőszakánál, Hausner végsőkig kicentizett nézőnyomasztásánál, és Christoph Waltz mániákus vigyoránál is sokkolóbb. Arnold Schwarzenegger Golden Globe-díjas tolófájásai a kilencvenes évek leginkább zavarba ejtő családi mozijában. Mutatjuk: