Nem tanulunk a saját hibáinkból
Sas Tamás: Presszó 10 év
A helyszín ugyanaz, a történet ismerős, a szereplők ugyanazzal a kátyúval szemeznek. Az ember nem tanul a saját hibáiból – Sas Tamás elkészítette első nagyjátékfilmjének folytatását. Schreiber András kritikája.
Sas Tamás presszójában literszám folyik a rosé pezsgő. Az ital, amely savas borból készül, lassan erjed, hőmérséklet-zuhanásnak van kitéve, így az erjedés nem lesz teljes, és marad „némi” cukortartalom. Nem tipikus presszóital – Sas Tamás filmjéhez mégis ez illik. A Presszó folytatásával tíz évet vártak alkotói. Hosszas erjedés. A folytatásnak tévében lenne a helye, ahogy eredetileg ott is volt – nincsen ebben semmiféle leminősítés, egyszerűen tíz év alatt máshoz szokott a szem. Hiába az ismerős formanyelv, a perfekt sűrítés, a jó színészi játék, az egy helyben kutakodó kamera truvája aligha vonz masszív moziközönséget. Már amennyiben ez cél – márpedig annak kell lennie, ha a Presszó10 (feszesre vágva, egy nagy történetszálra fókuszálva) kilép a dobozból a szélesvászonra.
Nem csak a formanyelv maradt. A helyszín is ugyanaz, a történet is hasonló – a Presszó-ból megismert három barátnő (Fullajtár Andrea, Söptei Andrea – Kecskés Karina helyett ezúttal Kovács Patrícia) sorsát követi nyomon, akik mindhárman ugyanabba a férfiba (Stohl András) szerelmesek, pontosabban közük van ugyanahhoz a férfihoz, merthogy „mindenki azt akarja, hogy szeressék, de senki sem akar szeretni”. A szerelemhez bátorság kell – de ahogy Németh Gábor eredeti Presszó-forgatókönyvében, a nők itt is biztonsági játékra törekszenek. Tartja magát ehhez az új szkriptíró Csikesz Judit is; persze ettől még felszínre kerülnek (női) érzelmek, van féltékenység és ármánykodás, élesben megy a szeretlek-gyűlöllek játszma, egyszerre lehet a barátnő haragos ellenség. Hát hogyne lenne, ha tíz év múltán is ugyanaz a csábító kísért, fájdalmas sebek szakadnak, szem nem marad szárazon, a végén nem jöhet más – mily meglepő: a Presszó is így ért véget –, csak a halál.
Presszófilozófusok természetesen rögvest a fejükhöz kapnak, nem véletlen talán a habzó rosé, alkoholban oldott vér, halált jelez. Az álmoskönyv szerint inkább: „mentséget keresel saját hibáidra”. Van is mentegetőzés, tíz év távlatában is minden szereplő a maga igazát hangoztatja. És ha már álmoskönyv – pincérrel álmodni azt jelenti, „fejedre olvassák a hibáidat”. A történetbe újonnan került negyedik nő, a Presszó-béli tulaj (Máthé Gábor) lánya (Herczeg Adrienn) olykor a főügyész szerepében tetszeleg – de végül ő sem von le tanulságot.
Ha egyáltalán van tanulság. Nem tanulunk a saját hibáinkból – ez lehetne az egyetemes üzenet. Túlzás lenne azt állítani, hogy a Presszó10 általános példabeszéd volna. Mégis. Sírva vigad a magyar – és vigadva sír. Édes-savanyú az élet íze. Pezseg a rózsaszín nedű, forr a vér.
