Nemes Jeles László: Öt éve vagyok a krematóriumban
Interjú a Saul fia rendezőjével
Öt évvel ezelőtt készítette el utolsó kisjátékfilmjét, azóta első mozifilmjén, a Saul fián dolgozik, amelyet idén beválogattak a Cannes-i Filmfesztivál versenyszekciójába. Nemes Jeles Lászlóval beszélgettünk a magyar és francia filmes közeg különbségeiről, a múlttal való szembenézésről, arról, hogy milyen öt évig egy ilyen témával a foglalkozni, és arról, hogy a Coen fivérek is csak emberek.
Filmhu: Budapesten születtél, de Párizsban nevelkedtél, és New Yorkba is jártál főiskolára. A fiatalok sokszor inkább körbenéznek a világban, te meg, aki otthonosan mozogsz két világvárosban is, eddig az összes filmedet Magyarországon forgattad. Miért?
Nemes Jeles László: Európában elsőfilmesként itt kaptam pénzt. Bizonyos szempontból Magyarországon könnyebb ismeretlenül, kapcsolatok nélkül elkezdeni egy karriert. Nem állítom, hogy tökéletes a rendszer, de tapasztalatom szerint bizonyos filmtervek esetében a kockázatvállalás nagyobb mint Nyugat-Európában. Szerencsénk volt abban is, hogy a Filmalap az első pillanattól kezdve támogatta a filmtervet.
Filmhu: Párizsban is próbáltál a film közelébe kerülni?
N. J. L.: Igen, voltam ott is rendezőasszisztens és producerasszisztens, de egy idő után nem lehetett fejlődni.
Jelenetfotó a Türelem című filmből
Filmhu: Párizsban történelem szakon végeztél, és az eddigi összes alkotásod kosztümös mű volt, sőt a Türelem című filmed szintén koncentrációs táborban játszódik. Mi érdekel ebben a korban és tematikában?
N. J. L.: A népirtás drámai, traumatikus helyzet, a mai napig nem maradt nyom nélkül, és ezeket a nyomokat fellelhetjük a mai társadalomban. De nem holokausztfilmet akartunk csinálni, hanem egy emberre szerettünk volna fókuszálni, ezért én úgy gondolok a Saulra, mint egy archaikus történetre, leszűkített térben és időben. Az úgymond kosztümös filmeknél a múlt szembe van állítva a jelennel, megfagyott distanciával kezelik az emberi történelmet. A mi megközelítésünk alapján megpróbálunk egy adott atmoszférába helyezkedni, nem képeskönyv-szerűen ábrázolni a történéseket. A saját generációmnak akartam erről a periódusról - ezen belül emberek megsemmisítéséről – mesélni, a lehető legegyszerűbb eszközökkel.
Filmhu: Nem szokványos holokausztfilm a Saul fia, hiszen a Sonderkommanndo egyik tagjáról szól. Konkrétan erre a témára hogyan találtál rá?
N. J. L.: Egy francia történelmi könyvben találkoztam az auschwitz-i tekercsek történetével. A Sonderkommando deportált zsidókból állt, akiket kiemeltek a többiek közül, krematóriumi munkába állították, és bár jobban tartották őket, mint a többieket, de cserébe el kellett tüntetniük a tömeggyilkosságok nyomait. Néhány hónap után, mint a “titkok tudóit”, kivégezték őket. A Sonderkommando több rabja a tiltás ellenére jegyzeteket írt, és ezeket a tekercseket elásta. Később megtalálták az írásokat, és innen ismerjük gondolataikat, mindennapjaikat, sorsukat. Ebbe a tragikus közegbe képzeltünk bele egy egyszerű történetet.
Nemes Jeles László a Saul fia forgatásán (forrás: Laokoon Filmgroup)
Filmhu: Évekig kutattad és foglalkoztál ezzel a történettel alkotóként, miközben emberileg nagyon megviselhetett.
N. J. L.: Még mindig megvisel. Ezért szoktam mondani, hogy öt éve vagyok a krematóriumban. Miközben furcsa módon terápiának is tekinthető.
Filmhu: A terápia mindig mélyebbre ás, és felszínre kerülnek olyan dolgok is, amelyekről előtte nem volt tudomásunk.
N. J. L.: Számomra az derült ki, hogy mi érdekel elsősorban ebben a történetben. Ez pedig az, hogy mi történik akkor, amikor már minden remény halott. Mi marad akkor bennünk, ha már csak élő halottként tengődünk – akár a Sonderkommando tagjai. Mit jelent hinni valamiben? Van-e belső hang és tud-e erősebb lenni, mint a túlélési ösztön? És egy olyan helyen, ahol a vallás már nem létezik, mi a hit? Nem feltétlenül Istenhitről beszélek, hanem egyfajta belső moralitásról.
Filmhu: Néhány évvel ezelőtt a Türelem kapcsán készült interjúnkban egy Else című nagyjátékfilmtervről beszéltél. Hogyan lett Elseből Saul?
N. J. L.: Sehogy. Az Else az első tervezett nagyjátékfilmem forgatókönyve volt, és rengeteg tapasztalatot adott, amelyeket fel tudtam használni későbbi filmötleteknél és forgatókönyvek írásánál. De nincs még vége a históriának, mert a következő játékfilmem, amely jelenleg a Sunset munkacímet viseli, felhasznál belőle elemeket, hasonló korban, az 1910-es években játszódik, és mindkettőben egy fiatal nő a főszereplő.
Jelenetfotó a Saul fia című filmből (forrás: Laokoon Filmgroup)
Filmhu: Első nagyjátékfilmesként rengeteg új kihívással és nehézséggel kellett szembesülnöd nemcsak a forgatókönyvíráskor, de a forgatáson is. Ott viszont nem lehet próbát tartani, és beépíteni majd egy következő filmbe.
N. J. L.: A Saul készítésének minden pillanata nehéz volt az írástól kezdve a forgatásig, minden nap más és más nehézséget rejtegetett számunkra, mert egyszer a különböző nemzetiségű színészeket kellett instruálni különböző nyelveken, másszor nehéz technikai problémákat kellett megoldani, vagy gyerekekkel forgatni, komplikált snitteket levezényelni, esetleg kaszkadőrös, statisztás akciójeleneteket felvenni. Az is kihívás volt, hogy aránylag kis költségvetésből próbáltunk hiteles világot felépíteni. Számomra a vágási folyamat is rendkívül megterhelő volt: tudtuk, hogy a film logikája miatt a vágása is egy prototípus szerint alakul, és itt is teljesen felderítetlen terepen haladunk. Végül, a hangvágás fázisa a sound design kialakításával, az izgalmas feladaton kívül egy külön nehézség volt: a leszűkített képi világ komplex, sokrétű, soknyelvű hangi szinteket igényelt, és tovább sűrűsödött a hangi utómunka folyamán – szerencsére Zányi Tamás hangmérnök igazi alkotótársként tartotta az irányt, még akkor is, amikor teljesen elfáradtam.
Filmhu: A soá témakörét rengetegen feldolgozták már mozgóképen is. Mi az, amiben úgy érzed, hogy újat tudtok mutatni, vagy másképp közelítitek meg a témát?
N. J. L.: Nem szerettünk volna kifejezetten lágerfilmet csinálni, mert nem feltárni akartunk, hanem egy embert megmutatni. A főhősünk lényegében élő halottként létezik már, amikor talál egy gyereket a krematóriumban, akit el kellene égetnie a többi holttesthez hasonlóan, de ő azt gondolja róla, hogy ez az ő fia, és megpróbálja eltemetni. Másfél napig vagyunk Saullal, társként kísérjük őt.
Minden színész a saját nyelvén beszél a filmben, nyolc nyelv alkotja a filmben a bábeli zűrzavart. A kommunikációs nehézség meghatározó eleme volt a táboroknak, hiszen különböző országokból hurcolták el az embereket, ez mégsem jelenik meg általában a filmekben. Nálunk ez a dramaturgia része.
Erdély Mátyás operatőrrel a forgatás előtt megírtuk a film saját „dogmáját”, amelyben az is szerepelt, hogy nem akarunk „szép” filmet csinálni. Kézi kamerával dolgoztunk, többnyire állandó optikát használtunk. Fontos volt számunkra, hogy még véletlenül se lehessen tetten érni bármilyen szépelgést, vagy filmes drámát, célunk az volt, hogy a film minél egyszerűbb és letisztultabb legyen. Ezért gondolom azt, hogy stilisztikailag és nyelvezetében is eltér az eddigi holokausztfilmektől.
Jelenetfotó a The Counterpart című filmből
Filmhu: Itthon forgattatok, Budapest környékén, itt kellett megteremteni a koncentrációs táborok hangulatát. Mennyit építettetek fel belőle, és mennyi lett utómunka, CGI?
N. J. L.: Egyáltalán nincs benne CGI, de még számítógépen sem ment keresztül a film. 35 mm-es nyersanyagra forgattunk, és persze van a filmből digitális változat is, de filmtekercsről vetítjük majd ahol lehet. Ami a díszleteket illeti: mindent felépítettünk, ami nekünk kellett, de nem volt szükség az egész tábort rekonstruálni és megmutatni, mert a film nagyon szűk térben játszódik.
Filmhu: A film főszerepét Röhrig Géza alakítja, aki rendezőként végzett Szabó István osztályában, de nem sokkal később New Yorkba költözött, és eltávolodott a filmkészítéstől. Filmes is, meg nem is, amatőr is, meg nem is. Hogy választottad pont őt ki?
N. J. L.: Nagy rizikó volt, de Géza rögtön értette, hogy mit szeretnénk ebben a filmben, és ez volt a szerencsénk. Természetesen feszült érzés, amikor az ember elkezd egy amatőrrel dolgozni, és nagyjátékfilmes szempontból én is amatőr voltam. Eredetileg őt egy másik szerepre kértük fel, és Sault egy grúz származású profi színész játszotta volna, de a próbáknál rájöttünk, hogy Gézában alapból megvan a főhős személyisége. Az amatőrségének köszönhetően nem működött sematikusan a forgatáson, és mivel mi nagyon minimalista színjátszást akartunk, belőle kellett a legkevesebbet faragni.
Egyébként rajtam kívül a stábból sokaknak ez volt az első mozifilmjük: a forgatókönyvírónak, Clara Royer-nak, Matthieu Taponier vágónak, vagy Zabezsinszkij Éva casting directornak.
Filmhu: A Saul forgatókönyvét a Cannes-i Filmfesztivál Résidence programján belül fejlesztettétek Clara Royer-val. Ez szerinted segített abban, hogy aztán a versenyprogramba kerülhessetek?
N. J. L.: Abból a szempontból igen, hogy nem teljesen ismeretlen a film címe és a nevünk, ezért talán jobban odafigyeltek ránk, és nem sikkadhatott el. A Résidence programban íródott filmek sok esetben bejutnak valamilyen szekcióba, Un Certain Regard-ba, a Rendezők két hetébe, vagy a Kritikusok Hete válogatásba, versenyprogramba ritkábban.
Erdély Mátyás operatőr, Nemes Jeles László rendező és Röhrig Géza főszereplő a forgatáson (fotó: Clara Royer)
Filmhu: Alkotóként hogyan lehet készülni egy ekkora fesztiválra?
N. J. L.: Hidegvérrel, amennyire csak lehet. Azt próbáljuk alaposan átgondolni a producereimmel (Sipos Gábor, Rajna Gábor), hogy mit és hogyan szeretnénk kommunikálni a filmről. Szerencsére tapasztalt külföldi partnereink vannak.
Lelkiekben pedig próbálom nyugtatni magam, hogy ne vegyem annyira komolyan. Idén a Coen testvérek a zsűri elnökei, azt mondogatom magamban, hogy ők is csak emberek.
Filmhu: Mit gondolsz, itthon mennyire lesznek vevők a nézők erre a filmre? Befolyásolja a nézettséget majd az, hogy egy ilyen kaliberű fesztiválon versenyzett?
N. J. L.: Jó lenne, ha Magyarországon többet beszélnénk erről a témáról. Külföldről sokkal többen érdeklődnek. Nem is magáról a filmről lenne érdemes többet beszélni, hanem arról a témáról, amiről szól. Úgy látom, a magyar társadalom empatikus képessége nem túl fejlett és nem dolgozzuk fel a történelmi traumáinkat, amelyek itt élnek velünk.
Filmhu: Úgy gondolod, hogy itthon nem néznek szívesen olyan filmet az emberek, amely által a múlttal kellene szembenézniük?
N. J. L.: Pontosan. Nem beszélünk a Rákosi-Kádár-rendszerekről, a Holokausztról, nem beszélünk arról, hogy mekkora a korrupció az országban. És bár sok embernek nincs is pénze megvenni a mozijegyet, de akiknek van, azok többsége is olyan filmet néz meg, amin nem kell gondolkodni.
Jelenetfotó a Saul fia című filmből (forrás: Laokoon Filmgroup)
Filmhu: Egy ekkora fesztiválon való szereplés a nagy öröm mellett hatalmas terhet is rak az alkotóra. Arról nem is beszélve, hogy első nagyjátékfilmesként valószínűleg lesznek elvárások is, hogy a következő alkalommal is legalább ilyen művet rakj le az asztalra.
N. J. L.: Tudatában vagyok ennek a veszélynek, de az a szerencsém, hogy olyan emberek vesznek körül, akik bölcsen segítenek ezt a szituációt kezelni, így nem vagyok egyedül a teherrel, és remélem, nem fogok beleőrülni. Egy ilyen helyzet tönkre tud tenni egy pályafutást. Emiatt is próbálok egyre inkább már a következő filmemre koncentrálni.
Filmhu: Öt éve dolgozol a Saul fián. De mit csinálsz, amikor épp nem játékfilmet készítesz?
N. J. L.: Mindig filmet csinálok. Vagy forgatókönyvet írok, vagy anyagokat gyűjtök, vagy előkészítek, vagy forgatok, vagy az utómunkán dolgozom. Nincs más az életemben. Nagyon sokat kell dolgozni egy filmen. Azt gondolom, hogy én nem vagyok különösebben tehetséges, csak rengeteget dolgozom, így előtérbe kerülnek és felerősödnek a tehetséges attitűdök. Halál komolyan mondom, hogy a legnagyobb tehetségem a munka.
(leadkép: Valuska Gábor / Hungarian Film Magazine)
