Nicolas Roeg

A földre pottyant rendező

Filmhu: Ön adott először filmfőszerepet Mick Jaggernek (Az előadás, 1970) és David Bowie-nak (A Földre pottyan férfi, 1976). Nehéz volt rábírni a finanszírozókat, hogy „kipróbálatlan” színészekre építhesse a filmjeit?

Nicolas Roeg: Ó a pénzemberek tüneményesek, imádom mindet! Csak a tanácsadóik olyan begyöpösödött konzervatívok. Nem értettem, miért ódzkodnak az énekesektől, holott egy musicalhez hajlandók olyan színészt szerződtetni, aki nem tud énekelni, mint például Rex Harrison. Amerika törölte el ezt a fajta elitizmust. Ott hagyták el először a zengzetes beszédmódot. A rocksztároknak a zenéjük a színdarabjuk. Ez is előadóművészet, nincs különbség énekes és színész között. Jagger és Bowie voltak koruk nagy előadóművészei. Semmilyen színész, de még a legkiválóbb drámai előadás sem tudná úgy megtölteni a hatvanezres Hollywood Bowl-t, mint ők.

Filmhu: A zenéjük vagy az egyéniségük ragadta meg?

N.R.: Valószínűleg a karakterük. A sztárok önmagukhoz tartoznak. Mick Jagger nem úgy viselkedik az életben, mint a színpadon. David Bowie sem: hozott magával egy csomó könyvet a forgatásra, azokat bújta. Még sört sem ivott! (nevet) Bowie, akinek a hangzásvilága engem máig elragad, sok változáson ment át, mint személyiség, szerintem most is éppolyan izgalmas, mint régen. Jagger úgyszintén. Az ember három fajta lehet: megelőzi a korát, korának embere, vagy le van maradva. Ők akkoriban nagyon is benne voltak a pillanatban, de ez nem vont le semmit a zenéjük értékéből.

A Földre pottyan férfi - 1976 David Bowie

Filmhu: Mennyire érezte természetesen, hogy kötődjön a 60-as évek végének underground kultúrájához? Elvégre akkor már negyven körül járt.

N.R.: Nagy változások mentek végre színházban, filmen, zenében – a fiatalság köreiben, nem a középkorúak között. Idősebb voltam Jaggernél és Bowie-nál, de nem generációkkal idősebb (csak majdnem húsz évvel – K.L.). Sosem tartoztam a megállapodott polgárok közé. Szakadék tátongott a korosztályok között: a második háborúból hazatérők, akik harcoltak a fronton, elvesztették a fiatalságukat, nem tudták kiélni. Én nem tartoztam közéjük.

Filmhu: Pályakezdő rendezőként tudatosan törekedett rá, hogy lázadó, féktelen, vad, erotikus töltésű filmeket készítsen, lendületes vágási effektusokkal?

N.R.: Nem. Az idő természete persze mindig fontos szerepet játszott a gondolataimban és a műveimben, ezt aláírom. De nem vagyok a nagy elhatározások embere. A film amúgy is számtalan átalakuláson megy át menet közben. Előfordult már velem, hogy az írás során az egyik figura kinőtte magát főszereplővé. Holott korábban nem állt szándékomban vele foglalkozni. Egyszer beszéltem egy zsokéval: azt mondta, érzi a lovat. Ha az jól neki akarja durálni magát a futamnak, hagyja. A film is ilyen. Önálló életre kel. Mert a külső helyszínen való munka nem tervezhető, és a stábtagok is számos előre nem látott elemmel járulnak hozzá a végeredményhez. Szeretem megőrizni a keresésnek és rácsodálkozásnak azt a titokzatos érzését, ami a tudósoknál is megtalálható. Ők tisztában vannak vele, hogy a végső megoldásokra még nem leltünk rá. És odafigyelnek az ismeretlenre, mint olyanra. Az emberek többsége kiegyezik az ismerős és megszokott dolgokkal.
 

Farenheit 451 - 1966 Oskar Werner, Julie Christie

Filmhu: Akkor csak utólag próbál rájönni, mit akart mondani egy filmmel?

N.R.: Utólag sem! Pocsék tanár lennék, mert mindig megváltoztatom a nézeteimet. Mindenről mást gondolok egy idő után. Amikor órát adok nagy ritkán itt-ott, megkérdezik: „Helyénvaló egy közelképről egyből egy hosszú beállításra vágni?” Mit tudom én!

Filmhu: Operatőre volt Truffautnak (Fahrenheit 451) és David Leannek (Arábiai Lawrence, Doktor Zsivágó). Tudatosan tört rendezői babérokra?

N.R.: Az én időmben nem voltak filmfőiskolák. De ambícióim sem voltak igazán. A legtöbb filmes, akit ismerek, mind valahogy belecsöppentek ebbe a szakmába.
Filmhu: Akkor hát ön a földre pottyant rendező.

N.R.: Abszolút! (nevet) Csakis magáról a filmkészítésről tanultam másoktól, de nem voltak rendezői példaképeim, és olyan életművek, amelyek nagy hatással lettek volna rám.

Filmhu: Hisz a természetfeletti jelenségekben? Boszorkányoktól a sorszerű déjá vu-ig sok mindent látni ezekből a filmjeiben.

N.R.: A természetben biztosan hiszek. Nem biztos, hogy a természetfeletti valóban a természet felett való. Egyszer végigültem Oppenheimer egyik előadássorozatát. Az első szótól az utolsóig egy árva kukkot sem értettem belőle. Néha még a kollégái sem. Egy amszterdami konferencián röhögve kitapsolták, amikor bejelentette előadása címét: „Az űrben lévő atom a harmadik évezredben”. Szerintem ez is természetfeletti! Az indiánok voltak azok, akik nem látták a felfedezők közeledő hajóit, mert nem tudták felfogni, mi is az. Nagy hajókhoz nem volt még szerencséjük. Az újszerűnek ez a varázsa és rejtelme csodálatos dolog. Ez az, ami izgat. Hogy mit látok, és milyen értelmet magyarázok bele?