Oldboy

Park Chan-Wook

Az 1963-as születésű rendező a JSA – Joint Security Area című filmjével robbant be a korai filmiparba. A film sikere után szabad kezet kapott producereitől (boldog ország, boldog rendezők!) és elkészítette a Rolling Stones reminiszcenciákat idéző című art-thrillerét, a Sympathy for Mr Vengeance-t . A filmet a görög bosszú-drámák pátosszal teli végzetszerűsége hatja át, a csavaros, egymásba érő bosszútörténetek hol a nyers brutalitás explicit ábrázolásával, hol a képköltészet finom lírájával varázsolják el a nézőt. A Sympathy for Mr Vengeance fatalizmusa egy erőszak determinálta világot mutat be, amelynek hajtóanyaga az édes bosszú és a gyors halál.

A nyomozás egyszerre folyik a fizikai valóság síkján és a tudat hipnózistól és lizergsavtól szétmart tájain

Ugyanezt a témát folytatja az Oldboy-ban is, amely azonban sokkal több engedményt tesz a nyugati nézőknek: minden kicsit lágyabb, kerekebb, visszafogottabb, kevesebb a brutalitás és az üresjárat veszélyét hordozó meditatív rész; több a szentimentalizmus és boldog a vég – persze, csak a  Hollywoodon szocializált nézői reflexekkel: az Oldboy zárósnittje megvalósítja azt a bravúrt, hogy egyszerre mélyen megindító és kegyetlenül cinikus. Addig azonban még hátravan másfél óra magas szintű kavarás, a tudaton innen és alant.

Az Oldboy története –az újabb koreai film friss hagyományához híven – egyszerre mikrorealista és meseien szürreális: egy férfi, aki valamilyen rejtelmes oknál fogva tizenöt évig el volt zárva a külvilágtól – természetesen az elzárást a napi háromszori étkezés, a kábeltévé és a vízbe kevert hallucinatív kábítószerek tették elviselhetővé – egy nap arra ébred egy ház tetején, hogy szabad, mint a madár. A férfi élő polipot zabál egy szusi étteremben, csövesektől kap teli tárcát és mobiltelefont, és keresi az okot, a magyarázatot, a logikát az események mögött. Egy deszkásnak látszó milliomostól – akinek hidrogénezett hajú street-punk testőre vigyázza álmát – öt napot kap, hogy rájöjjön, ki zárta be tizenöt évre, és miért.

A történet itt csavarodik egyet és alámerülünk a végzet hipnózissal átitatott bugyraiba. A férfi nyomozni kezd, elejtett félszavak és emlékeiből kitörölt gesztusok után kutat a múlt és a múlt által determinált jelen útvesztőiben. A nyomozás egyszerre folyik a fizikai valóság síkján és a tudat hipnózistól és lizergsavtól szétmart tájain.

Ha Mundruczó (szenvedés), Fliegauf (transzcendencia) és Dyga (humor) összeállna

Az Oldboy természetesen a legkorszerűbb filmes formanyelvet beszéli, igazi midkult formabravúrok egyrészt, torokzsibbasztó és újraértelmezett zsánerelemek másrészt. A történet – Park Chan Wook korábbi filmjeihez híven – ismét a végzet, a bosszú és az emóciók tombolása körül forog, ám a vigyázzba állított katarzis-pillanatokat bővérű humor oldja elviselhetővé. A történetről további részleteket nem árulunk el, mert híreink szerint a cannes-i nagydíj magyar forgalmazót is szerzett a filmnek, így hamarosan (?) a magyar közönség is láthatja Park Chan Wook remekét. Aki nem bírja ki, annak egy mondatban: nővér-báty, apa-lány, Ödipusz, anyád hogy van?

Az Oldboy kitűnő példa arra, hogy egy ázsiai, helyi blockbuster hogyan lesz kultfilm Nyugaton. Okok: jó. A témából egy francia titán nézhetetlen drámát kreált volna, Amerikában ilyen téma maximum midnight movie-ban menne el (és a Sundance egyik információs blokkjában menne le), Magyarországon forgathatnának ilyen filmet és reméljük fognak is. Ha Mundruczó (szenvedés), Fliegauf (transzcendencia) és Dyga (humor) összeállna, plusz kavarna körülöttük egy szentimentalizmussal megvert ázsiai dramaturg, akkor ilyen film születne (talán jobb is). Alig várjuk.

Belenéznél? Tekintsd meg Oldboy-galériánkat!