Pacskovszky József: Ég veled!
Egy férfi, egy nő
A férfi-nő kapcsolatok az égben köttetnek, de nem feltétlenül ott érnek véget. Négy pár, négy történet, négy viszony. Pacskovszky József új mozija, mintha az előző filmje, A boldogság színe folytatása volna – a film középpontjában továbbra is a férfi-nő viszony áll, a dramaturgia is hasonló, az egyes epizódok lazán kapcsolódnak egymáshoz a szereplők személyén keresztül.
 |
| A kapcsolatok alakulnak, fejlődnek, változnak,
elhalnak Jelenet a filmből |
A kapcsolatok alakulnak, fejlődnek, változnak, elhalnak, ami mindegyikükben közös, hogy lezárt egész benyomását keltik, ahová a férfi és a nő eljut egy-egy viszonyban, onnan már nincs visszaút, végérvényesen kimondatott az „ég veled!”. Ha a forgatókönyv, a dialógusok jók, igazi jutalomjáték a színészeknek egy ilyen film, rajtuk múlik lényegében minden, a párok közül kettő él is a kínálkozó lehetőséggel: a Balla Eszter és Kállai Ferenc, illetve a Tóth Ildikó és László Zsolt által életre keltett duó él, vibrál a vásznon, a férfi és nő közötti feszültség, a szereplők között áramló energia valósággal kitapintható.
A másik két pár azonban nem éri el az előzőek színvonalát, és ez nem csupán a színészek hibája – a mikrobiológus és a félvér lány csattanóra kihegyezett története érdekes, de kissé banális; az orosz házaspár kapcsolatát tárgyaló rész viszont olyannyira extrém, hogy már-már a valószerűtlenség határát súrolja.
Nem hiszem, hogy egy űrállomáson szolgálatot teljesítő asztronauta felesége, még ha csalja is a férjét egy olasz illuzionistával, és el akarja őt hagyni, nem várja meg, hogy a férfi visszatérjen a Földre, hogy a kapcsolat ott érhessen véget (ennyi talán kijár korunk hőseinek). És az is elég valószerűtlen, hogy az űrhajós kínjában különféle orosz népdalokat énekel, egyszer gitárkísérettel, máskor a földi személyzettel kiegészülve. Szintén irreális, hogy a kötéltáncosnő, amint komplikáció adódik abortusz közben, besétáljon a műtőbe, hogy segítségére legyen az orvosoknak.
Ha ezt a számomra igen kínosnak érzett párocskát a maga, városokon átívelő és az űrben véget érő történetével egyetemben elfelejtjük, élvezhető, érdekes filmet kapunk – igaz, akkor a mozi nem játszódhatna Rómában, Moszkvában és Budapesten, csak Budapesten, ráadásul sokkal rövidebb lenne.
A Robert Altman filmjeiben népszerűvé lett véletlen-dramaturgia az Ég veled! előzményének tekinthető, A boldogság színe című moziban mintha jobban sikerült volna – Tóth Ildikó egy padon ülve kapcsolatba kerül ugyan Natalia Szeliversztovával, és az ő örökbe fogadott lányának (Foso Nicoletta) történetét ismerhetjük meg a „mikrobiológus-szcénában”; a Kállai-Balla páros azonban semmilyen módon nem érintkezik a többiekkel, ettől mintha kicsit kilógnának a filmből.
Persze a központi szimbólumot érteni vélem – a Föld körül egy űrállomáson keringő asztronauta személye azokat a párocskákat is összekapcsolja egymással, akik nem találkoznak soha, hiszen ha más városban is, de egy bolygón élnek: az emberi viszonyok egyetemes érvényűek, a tündöklést egy idő után az elkerülhetetlen bukás követi.
Ami az előző moziban a szereplők számára a tenger volt, az most az ég metaforája. Ott a nagy kék víz a vágyott boldogságot jelképezte, itt az ég pedig a boldogtalanságot. A férfi-nő kapcsolatok mind egy szálig az égben köttetnek, és ott is érnek véget. Ha máshogy nem, stílszerűen egy „ég veleddel!”.