Pigniczky Réka: Megkérdezem, hogy ki vagyok

Inkubátor

Pigniczky Réka három évvel a Hazatérés után ismét személyes témát boncolgató dokumentumfilmmel jelentkezik a Szemlén. A Hazatérés-ben édesapja ’56-os története után nyomoz, az Inkubátor-ban azonban már saját magáról mesél: 1984-ben egy amerikai magyar cserkésztáborban néhány fiatal előadta az István, a király-t. Húsz évvel később Amerikában újra összegyűlt a csapat, hogy kicsit érettebb fejjel, de hasonló lelkesedéssel ismételje meg az egykori produkciót. Az Urániában tartott rendhagyó bemutató után beszélgettünk a rendezővel: megtudtuk, hogyan látja a magyarokat egy Amerikában született, de évek óta Magyarországon élő, magyar származású, magát amerikai-magyarnak valló rendezőnő, és utánajártunk annak is, hogyan talált „haza” a bonyolultnak tűnő útvesztőben. (Az interjú a 41. Magyar Filmszemle előtt, a film Urániás premierje után készült - a szerk.)

Filmhu: Hatalmas sikere volt a filmnek, a vetítés után szó szerint egymás sarkát taposták a gratulálni vágyó nézők és ismerősök…

Pigniczky Réka: Elég furcsának tűnhet, hogy a Szemle előtt két héttel tartottunk egy bemutatót, de úgy gondoltam, kijár egy kis külön ünneplés a stáb tagjainak is. Valóban nagy siker volt, nekem azt mondták az Urániában  hogy állítólag még nem láttak ekkora tömeget dokumentumfilm-vetítésen, leszámítva talán a Puskás Hungary-t. Sokan úgy érezték, hogy nem is kifejezetten dokumentumfilm-élmény volt, inkább amolyan feel-good movie. Ez persze nem azt jelenti, hogy kizárólag szórakoztatni szerettem volna ezzel a filmmel, de nagyon fontos szempont volt, hogy élvezzék az emberek. Magyarországon a dokumentumfilm sokak számára azt jelenti, hogy kicsit kötelező és kicsit unalmas, pedig nem kéne, hogy így legyen, hiszen igazi emberi sorsokról van szó, és nagy a tét. A férjem (Gerő Barnabás, a film producere – a szerk.) az egyik legkeményebb kritikusom, azt mondja, hogy őt nem érdekli annyira, hogy dokumentumfilm vagy sem, csak legyen nézhető, ne kelljen neki is szenvednie.

A vetítésen ott volt Gyarmathy Lívia is, akit nagyon nagyra becsülök, viszont tartottam attól, hogy esetleg komolytalannak találja majd a filmet. De a vetítés után odajött hozzám és azt mondta: „Réka, olyan dolgokról beszélsz, amikről nekünk nagyon kéne beszélnünk.” Ha még néhányszor megismétlődne a bemutató utáni siker, akkor én másnap akár meg is halhatnék. Illetve azért mégsem, mert gyerekeim vannak. De nagyon jó érzés volt, úgy éreztem, mintha a film végén csináltam volna egy «stage dive» -ot és csak vitt előre egy lelkes tömeg. Nem számítottam ekkora sikerre.

Filmhu: Igen, és nemcsak a vetítés után, hanem előtte is tapsvihar tört ki a nézőtéren, miután a kislányod felment a színpadra és elénekelt egy dalt…

P. R.: Luca nagyon közvetlen és nyitott személyiség, tulajdonképpen ő mentette meg az estét. Egy nappal a bemutató előtt kiderült, hogy az est főszervezője nem tud eljönni, Győrffy Szabolcsnak (a 4cut studio vezetőjé, ahol a filmet vágtuk) pedig az az ötlete támadt, hogy ha már úgyis olyan „amerikai” film ez, csináljunk valami nagyon amerikaiast az elején. Először azt gondoltam, hogy szó sem lehet arról, hogy 4-500 ember előtt kísérletezzek, végül mégis belementem, így a vetítés előtt a lányom az István, a király bevezető dalát előadva énekeltette meg a közönséget. Hála Istennek sokan énekeltek, mert akkor nem bocsájtana meg nekem Luca, hogy felküldtem oda.

Filmhu: A Hazatérés és az Inkubátor is személyes témát dolgoz fel, és az elbeszélésmódja is hasonlóan épül fel. A történet személyessége miatt választod ezt a típusú elbeszélést, vagy ettől függetlenül is így építenél fel egy dokumentumfilmet?

P. R.: Valóban személyes témát járok körül ezekben a filmekben, ezért is vagyok én a narrátor mindkét esetben. A Hazatérés édesapám 56-os történetét mutatja be, az Inkubátor pedig egy amerikai magyar közösség egyfajta osztálytalálkozójáról (reunion-ról) szól, ahol 25 év után újra találkoztunk, és ahol újra megpróbálkoztunk előadni az István, a király-ból részleteket. Mind az Inkubátor, mind a Hazatérés két síkon halad előre: mindig van egy történet, amit elmesélünk, és mindemellett van egy jórészt flashbackekből építkező szál is, amin keresztül „becsempésszük” a filmbe amit át szeretnénk adni. Azokat a típusú filmeket kedvelem és igyekszem is készíteni, melyek mindenféle módon igyekeznek a nézőnek segíteni abban, hogy megértsék és átérezzék azt, amit el akarunk mesélni. A következő filmek, amiken jelenleg dolgozunk, már nem rólam szólnak, ettől függetlenül azok is egy vagy több történetet mesélnek el.

Sokan érzik, hogy Magyarországon egy nagyon szűk réteg néz csak dokumentumfilmet.. Úgy gondolom, egy dokumentumfilm célja nem csak maga a dokumentálás kell, hogy legyen, ezenfelül éppen annyira fontos, hogy minél szélesebb közönség számára juttasson el információkat egy-egy fontos témáról. Ahhoz azért drága egy dokumentumfilm, hogy csak a haveroknak készítsünk filmeket. Ha pedig egy szélesebb közönséghez szeretnénk szólni, akkor nézhető filmet kell csinálni. Ez nem jelenti azt, hogy a bulvár felé kell venni az irányt, de igenis tekintettel kell lenni a nézők igényeire. Amerikára és Európa nagy részére ez a dokumentumfilm-készítési attitűd jellemző.

Filmhu: A filmet nézve az volt az érzésem, bár az amerikai magyarok identitáskereséséről szól, mégis mintha nem csak, vagy nem is elsősorban ők lennének a célcsoportod…

P. R.: Nem az amerikai magyaroknak készítettem, hiszen ez a piac annyira szűk, hogy forgalmazási szempontból szinte nem is létezik. A film magyar állami támogatással, az itt élő magyaroknak mint közönség készült. Ezért is narrálom magyarul a filmet annak ellenére, hogy nagy szenvedések árán sikerült csak elfogadható szöveget produkálnom, és többen megjegyzik, "de Réka, jobb a kiejtésed angolul". Hát köszi, nem volt könnyű, de a Hazatérés után pedig az volt a baj, hogy miért nem magyarul mondom, ha már 'ilyen szépen tudok magyarul.' Őrület. De szinésznőt semmi képpen nem akartunk használni. Azt tapasztaltam, hogy Magyarországon nagyon sok félreértés van az amerikai magyarok körül. A fejekben kitörölhetetlenül ott él a sztereotípia a gazdag amerikai nagybácsiról, aki lám, mennyivel jobban él, mint mi, és egyébként is milyen erősen jobboldali, nacionalista egy közösség akik anno az emigrációt választották.

Filmhu: Talán nemcsak az amerikai magyarokról, de a magyarok önmagukról alkotott képe is kérdésessé válik a filmben…

P. R.: A Hazatérés bemutatása után sokan odajöttek hozzám, hogy a filmen felbuzdulva elkezdték felkutatni a szüleik/nagyszüleik 56-os múltját. Van egy mondás a cserkészeknél, hogy a vezetés elsősorban példa. Azt gondoltam, hogy ha én elkezdek a kellemetlen múltbéli szekrényemben rendetrakni, akkor hátha mások is megpróbálják, nem könnyű. Én is találok olyan igazságokat, amelyek jobb lett volna esetleg békén hagyni, például a Hazatérés-ben a papámról illetve az Inkubátor-ban a mese-anyaországról. Viszont engem halálosan érdekel, és ez itt egy nagy kérdés, mivel nekünk mást adtak elő Amerikában, hogy kik is voltak a Kádár korszak magyarjai?  Jó lenne, ha készülne film a Kádár kori „inkubátorról” is. A rendszerváltás egyébként az amerikai magyarok Magyarország képét is gyökeresen átformálta.

Filmhu: Ezek szerint te mint kívülálló nem érzed magad kompetensnek a Kádár-kori identitásról szóló film elkészítéséhez?

P. R.: Nagyon érzékeny pontja ez a magyar társadalomnak, és kizárt, hogy nekem erre normális rálátásom lenne. De tulajdonképpen az Inkubátor is érinti ezt a témát akkor, amikor a narrációban megemlítem, hogy karikatúraszerű képünk volt az akkori Magyarországról. Az inkubátorból úgy tűnt, hogy itt kemény diktatúra van, ahol seki sem boldog, mindenki fél. Ma már tudom, hogy ez a kép hamis, de hogy mi volt pontosan, azt nem értem. Valószínüleg a rendszerváltás is ebből a szürke zónából indult ki és valószínüleg a mostani magyar acsar is ennek a következménye. Azt szerettem volna elérni, hogy a néző kimondja, hogy nem ilyen volt, utána pedig feltegye magának a kérdést, hogy akkor milyen volt? A választ azonban nem nekem kell megadni, hanem olyasvalakinek, aki mindezt belülről élte át, valaki aki kb annyi idős mint én, 40 körül. Az idősebb generáció már felvetette többször ezt a témát, például Almási Tamás, de aki igazán a legvidámabb barakkban nőtt fel és annak a relatív jólétében indult, az beszélhetne erről igazán személyesen, hitelesen.Azt gondolom, olyasvalaki tudná ezt megcsinálni, aki a Kádár korszak alatt itt élt, de később esetleg külföldön telepedett le, így rendelkezik azzal a külső-belső nézőponttal, ami nekem is megvolt az Inkubátorban. Erre azért van szükség, mert belülről nem láthatjuk magunkat igazán.