Salamon András: Getno

Viva, Las Vegas!

Papa, mama és a gyerek (Gesztesi Károly, Szalontai Tünde, Péter Kata) már Budapesten sem tartozik a felső tízezerhez, több tízezer kilométerrel arrébb azonban talán van esélyük megváltani a világot. A Las Vegas-i helyszín remek hátteret biztosít a film történetének elmeséléséhez – a siker, pénz és csillogás városában ugyanúgy élnek gettólakók, mint bárhol a világon, a várost azok a bevándorlók, fekete munkások tartják el, akik közé hőseink is tartoznak.

A kezdeti lelkesedést és a nagypapa „keep smiling” típusú amerikai életszemléletét a realitás hamar megtorpedózza – az apa a nagypapa vállalkozásában dolgozik, az anya WC-t pucol, a lány pedig hamburgert süt a helyi gyorsétteremben. Ez igazán nem az, amiről álmodoztak. A szerencse végül egy szerencsétlenség formájában éri utol a családot – az apa „üzemi balesetet” szenved, a biztosító pedig hatalmas összeg kifizetését helyezi kilátásba.

Mondanom sem kell, a dolgok nem a terv szerint alakulnak. Salamon filmje egy részről kitűnő, dokumentum értékkel bíró mozi az amerikai-magyarokról – a nyelvhasználatukról, arról a sajátos hibrid kultúráról és életszemléletről, melyet a túlélés érdekében kifejlesztettek; éles kontraszttal tárja fel a gazdag Las Vegas-i családok és az őket kiszolgáló bevándorlók mindennapjait, azt a világot, ahol a legnagyobb érték az amerikai állampolgárság.

Más részről azonban történetvezetésében kicsit eltúlzott mozi – a családot ért megpróbáltatások a dokuszerű filmet az irrealitás irányába tolják el, egy ponton túl valahogy nem hiszi a néző, hogy ennyi sorscsapás valóban bekövetkezhet egymás után. Az a bizonyos Sárkány című Kosztolányi-novella jut erről az eszembe, melyben a famíliáját ért megpróbáltatásokat utastársainak egy vonatfülkében részletező elbeszélő horror történetein végül elröhögi magát a hallgatóság, elvégre a mű íróját idézve: „az unhappy end éppoly valószínűtlen lehet, mint a happy end”.  

Ha ez volt a rendező szándéka, elérte, amit akart – a lúzereken egy ponton túl már nem szánakozunk, hanem sajnálkozva elfordulunk tőlük. A forma azonban kicsit ellentmondásba keveredik a tartalommal – a filmnek annyira erős az operatőr, Tóth Zsolt világszínvonalú munkája által megteremtett dokumentumfilmekre, home videókra emlékeztető, főként kézikamerával rögzített képi világa, mely realitásszerűségének köszönhetően pont az ellenkezőjére, a teljes azonosulásra sarkallná a nézőt.

A Getno hőseit azonban, még ha számos kiváló jelenetnek köszönhetően meg is szerettük, hihetetlennek tetsző életfordulataik folytán („Sárkány-effektus”) egy ponton túl sorsukra hagyjuk.

A film láthatóan egyszerre igyekszik eleget tenni egy közönségfilm és egy művészfilm kívánalmainak – a történetet részben (talán túlzottan is) fordulatos; a mai kommersz filmes tendenciákból ismerős két videóklip-betét is szerepel benne, más részről viszont Stephen Frears „bevándorló-filmjeire” hajazó tragikomikus kordokumentum. 

Salamon András Getno című filmjével sajátos „amerikás magyar” mix született, melyben minden közönségréteg kedvét lelheti. A film van annyira „amerikai”, hogy másfél órán keresztül kikapcsol, de van annyira „magyar” is, hű maradjon a hazai tényfeltáró filmek hagyományaihoz. Ízlés dolga, hogy kihez mi áll közelebb. Én ez utóbbira szavaznék.