Schell Judit
"Kell egy kis vérfrissítés"
filmhu:Hosszú táncos múltra tekinthetsz vissza. Miért nem a táncot választottad végül a hivatásodul?
Schell Judit: Tizenegy éven keresztül versenytáncos voltam, ennek azonban Magyarországon nincsen akkora hagyománya, hogy meg lehessen élni belőle. Csupán arra lett volna lehetőségem, hogy hobbiszinten táncolok, és dolgozom még valamit mellette, esetleg elmegyek tánctanárnak. Gimnáziumban irodalmi-drámai tagozatra jártam, úgyhogy a prózával is megfertőződtem már valamennyire. A főiskolán musical szakra szerettem volna jelentkezni, de abban az évben, amikor ez esedékessé vált, csak prózai osztály indult. Egyszerre jelentkeztem a Tánc- és a Színművészeti Főiskolára, és mindkét helyre elsőre felvettek – úgy gondoltam, inkább járok a Színművészetire, ahová nehezebb bejutni, hiszen színészként, ha akarok, még mindig táncolhatok, fordítva azonban kevesebb lehetőségem adódik. Az is komoly érv volt a színészi pálya mellett, hogy az ember maximum 30-40 éves koráig táncolhat, egy táncos pályafutásának mindig hamarabb vége lesz, mint egy színészé.
filmhu: Nem hiányzik a tánc?
S. J.: Dehogyisnem. Ha van rá alkalom, rögtön táncra perdülök, és ilyenkor mindig ráébredek arra, hogy ezt élvezem a legjobban. Jó, persze túlzok egy kicsit, de az biztos, hogy a tánctól boldogsághormonok szabadulnak fel az emberben.
filmhu: Könnyen beilleszkedtél a főiskolán?
S. J.: Nagyon nehezen. Külön problémát okozott, hogy vidékről jöttem, nem voltam előtte kollégista, nem tudtam, mit jelent az, önállóan élni. Debrecenből származom, teljesen más volt egy pesti tizennyolc éves mentalitása, mint egy hasonló korú vidékié. Voltak az osztálytársaim között olyanok is, akiket nem elsőre vettek fel, dolgoztak már színházaknál előtte is, ők természetesen otthonosabban mozogtak ebben világban, nekem viszont fogalmam nem volt semmiről. Ez egyrészt hátrányt jelentett, de azzal is együtt járt, hogy tiszta rálátásom volt a dolgokra, nem voltam még megfertőződve. Szerintem ezért is vettek fel elsőre. Sok embert elküldenek a felvételiről vagy a rostavizsgákról azzal az indokkal, hogy túl tapasztaltak, nem lehet már alakítani rajtuk, berögzültek a dolgaik. Jó osztályom volt, sok terhelést kaptunk, hogy bírjuk a munkát. Horvai István és Kapás Dezső volt az osztályfőnököm, ők kemény kezű tanárok – beszéltem olyan színészekkel is, akik alig látták négy éven keresztül a tanáraikat. Ha már választani kell, akkor azt választom, hogy gyűrjenek meg inkább a főiskolán, minthogy négy évet ellébecoljak az életemből, és aztán a pályán kelljen megtapasztaljam, miket hagytam ki. Húszan kezdtük el az osztályt, ebből hetet rögtön első év végén kirostáltak, ami kőkemény volt, hiszen szétszaggattak szerelmeket, elképzelt karriereket. De nem véletlenül szórták ki ezeket az embereket – még mindig jobb, ha egy huszonéves embernek mondják azt, hogy gondolkodjon el valami más pályán, mintha negyven évesen szembesül azzal, hogy nem ezzel kellene foglalkoznia.
filmhu:Amikor először leszerződtél, tudatosan döntöttél a Radnóti Miklós Színház mellett?
S. J.: Ez az egy lehetőségem adódott, de azt kell mondjam, nagyon nagy mázlim volt. Harmadik év végén szültem a gyerekemet, nem nagyon ismertek a rendezők. A tanárom, Horvai Pista bácsi körbetelefonálta a színházigazgatókat, hogy segítsenek nekem. Bálint András adott a szavára – ha jól tudom, úgy ajánlott neki, hogy „higgye el, jól fog járni velem”.
filmhu:Nem merült fel benned kétség a gyermekvállalással kapcsolatban?
S. J.: Semmi sem tudott volna eltántorítani. Minél többen jöttek azzal, hogy iskolás vagyok még, talán előbb el kellene ezt végezni, annál jobban ragaszkodtam a gyerekemhez. Egy pillanatig sem merült fel bennem, hogy mit fogok kihagyni. Végül is mi történhet? Halasztok egy évet, aztán folytatom. Abban sem voltam biztos az idő tájt, hogy nekem mindenáron a színházzal kell-e foglalkoznom. Azt tudtam, hogy be fogom fejezni a főiskolát, mert ezzel tartoztam magamnak és azoknak, akik hittek bennem, de nem éreztem azt, hogy ez az egy lehetőség áll előttem az életben. El tudtam volna képzelni magamról azt is, hogy jó ideig anya vagyok, aztán majd meglátom, hogyan alakul. Amikor féléves lett a gyerek, akkor folytattam a tanulmányaimat.
filmhu: Mi motiválta azt a döntésedet, hogy otthagyod a Radnótit, és a Nemzetihez szerződsz?
S. J.: Változtatni akartam, továbblépni. Nagyon szép nyolc évet töltöttem a Radnótiban, de szerettem volna másokkal is együtt dolgozni. Nem tudtam már akkora meglepetést okozni sem a kollégáimnak, sem magamnak. Pedig ez nem árt. Egy társulatnál egy idő után kiismerjük egymást, ami egy darabig nagyon jó, hiszen kialakul egy metakommunikáció a színpadon, ami sokat hozzá tud tenni az előadáshoz. Ugyanakkor már szívesen belenéztem volna más szemekbe is – olyan ez egy idő után, mint a házasság, kell egy kis vérfrissítés. Amikor eljöttem, Bálint András, az igazgató, azt mondta, nagyon becsüli bennem, hogy nem ragadok meg egy biztos helyen, ahol jó dolgom van, hanem merek kockáztatni. Manapság nem nagyon mernek a színészek változtatni. Mindenki ragaszkodik a saját ki mézes bödönéhez, amíg egyáltalán van valamennyi méz benne. Ez azért rossz, mert betokosodhat egy-egy társulat.
filmhu: Jól döntöttél?
S. J.: Nem tudok erre mit mondani. Egy év alatt nem lehet színházat csinálni. Lehetetlen összekovácsolni egy társulatot, és olyan darabokat kiválasztani, amelyek fekszenek a színészeknek. Az első évhez képest ebben az évadban már voltak nagyon jó előadások. Bizakodó vagyok. Nyitott. Alakul a dolog.
filmhu: Milyennek látod a Nemzeti megítélését?
S. J.: Őszintén szólva nem nagyon érdekel. Az érdekel, hogy amit rám bíznak, azt a saját tehetségem szerint el tudjam játszani.
filmhu:Az első komolyabb filmszerepedet Sára Júlia Egérútjában kaptad, azóta szerepeltél már Jancsó Miklós, Meskó Zsolt, Szurdi Miklós, Szabó László filmjében. Melyik mozira vagy a legbüszkébb?
S. J.: Mindegyikre másért. Sára Juliéra azért, mert ez volt az első nagyjátékfilm felkérésem, és istenien éreztem magam mialatt készítettük. Domonyvölgyben forgattunk egy tóparton, gyönyörű helyszíneken, velem volt a gyerekem, a kutyám, olyan volt az egész, mint egy nyaralás. A Vadembereket Szurdi Mikós filmjét kicsit mostohább körülmények között készítettük – ez a partnerek miatt volt meghatározó élmény.
filmhu:Jancsó Miklósnak sorrendben a harmadik mozijában szerepelsz. (Utolsó vacsora az Arabs Szürkénél, Kelj fel komám, ne aludjál, A mohácsi vész – a szerk.)
S. J.: Sára Juli filmje, melynek Grunwalsky Ferenc volt operatőre, hozta meg számomra ezt a lehetőséget. Grunwalsky ajánlott be Jancsónak. Nem mondom, hogy Miki bácsi minden instrukcióját értem, de mára már megnyugodtam. Amikor belekeveredtem a stábba, volt már két Kapa-Pepe-film, a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten és az Anyád!...a szúnyogok. Az első filmnél pont a Hősök terén voltam, ott görkorizott a fiam, Miki bácsiék pedig épp’ helyszínt kerestek. Megkérdezték, tudok-e görkorcsolyázni, mondtam igen, gyorsan vettem is egy párat, másnap pedig már mentem forgatni. Görkoriztam, ordítottam egyet a kamerába, de nem tudtam, miért teszem. A következő filmben már voltak jeleneteim, forgatókönyv azonban nem. Kaptam egy papírt, amire volt írva valami, amit nem értettem, így összeszedtem magam, és nagy bátran megkérdeztem Kapától (Mucsi Zoltán – a szerk.), hogy „te figyelj, ezt most miért mondom arra, amit te mondasz?”. Mire Mucsi azt válaszolta, hogy ő sem tudja. Hatalmas kő esett le a szívemről: nincs itt semmi gond, ha ő négy film után sem érti, hogy miről van szó.
filmhu:A casting rendszerrel hogy állsz?
S. J.: Gyűlölöm. Nagyon rosszak a tapasztalataim, nem tudok mit kezdeni ezekkel a helyzetgyakorlatokkal. Talán egy olyan castingon voltam életemben, ahol meg tudtam mutatni, mire vagyok képes.
filmhu:Ezek szerint minden filmszerepedre felkértek?
S. J.: Egyetlen szerepet sem casting alapján kaptam meg. Sára Juli már a főiskola óta akart dolgozni velem, Jancsó Grunwalsky ajánlása nyomán hívott, a Sorstalanságnál pedig az álmom vált valóra – Koltai Lajos eljött a színházba, és megnézett a Három nővérben. Felemelő érzés egy színész számára, ha egy előadás alapján kinézik belőle, hogy meg tud oldani egy filmszerepet. Az Állítsátok meg Terézanyut! című filmre viszont volt casting, ahol nagyon rosszul éreztem magam. Nem volt még meg a film forgatókönyve, csak elbeszélgettünk egymással. Nem értettem mire jó ez az egész, és ezt szóvá is tettem, mire azt válaszolták, hogy „kell, hogy a kölcsönös szimpátia meglegyen”. Na, ezt tényleg nehéz volt felfognom – ennek alapján nem kapott volna filmszerepeket egyik-másik régi híres színész, hiszen néhányuknak tényleg elviselhetetlen volt a természete.