Szalay Péter: Mai módi

Behavazva

Rozsda- és penészette épületek, kenyérhéj, csatornaszag – sokaknak ilyesmi ugrik be, ha dokumentumfilmről, annak is e szomorú, közép-európai fajtájáról esik szó. Nem véletlenül. Ahol nyomor és csillogás néz farkasszemet egymással, ahol egyre szélesebb szájjal tátong a lecsúszottak és fölemelkedettek (avagy fölkapaszkodottak) közti szakadék, ott az empatikus tekintet többnyire a mély sötétjébe néz, nem a vakító magasba. A „felső tízezer”-nek aposztrofált réteg összetételéről, jellemzőiről, emberi sorsairól legfeljebb a sztáripar bulvártermékei, na meg az utóbbi években felkapott, „100 leggazdagabb” jellegű kiadványok adnak egyébiránt tökéletesen haszontalan információt.

Miközben azon csámcsogunk jóízűen, hogy X.Y. tavaly mennyit keresett (legálisan), milyen céget vett-adott, melyik nyaralóhelyen fotóztatta magát az őt kísérő stábbal, fogalmunk sincs arról, vajon mi hajtja a környezetünkben élő, multicégnél vagy akár saját vállalkozásában gürcölő barátot, barátnőt, rokont, nem értjük, miért nem gondol anyaságra 30 évesen, és azt sem tudjuk felfogni: miért nem élvezi az életet a többszázezres nettó ellenére. Nem értjük, mert bele sem gondolunk. Szinglilét, pörgés, karrier – ez megy ma, kész.

Efféle, a nyilvánosság számára ismeretlen körülményekre próbálnak rávilágítani a Mai módi alkotói, bepillantást nyújtva néhány, fiatalon csúcsra ért élet kételyekkel teli állapotába. A fentebb említett barát, barátnő már csaphatja is le a labdát: na ja, ha valaki megalapozta a biztonságát, az más tészta. Az állapodjon meg, vállaljon gyereket, legyen boldog. Igen ám, de itt van például a filmben szereplő Gabi esete: huszonévesen már vezető beosztásban találja magát, egyik multitól megy a másikhoz (hiszen hívják), eltelik néhány év, aztán ott áll egy gyönyörű ház kertjében – egyedül. Van a ház, van egy bérelt lakás, van a volt házasságából is egy ház, időnként a szüleinél is lakik, ehhez képest azt mondja: „nincs igazi otthonom”…

Gabinak legalább – úgy tűnik – rendeződhet az élete: német barátjával tervezik épp az összeköltözést. De mi lesz azzal, aki már megállapodott, jól megy az üzlet, nőnek a gyerekek – mégsem tud örülni igazán, legalábbis ez olvasható ki a megfáradt tekintetből. „Nem hiszem, hogy a pénz motiválna” – mondják a filmben, és ezt, a körülményeket látva, el is hisszük. Na de akkor mi? A munkaláz? A folyamatos verseny? De kivel? Önmagunkkal? A filmben többször megszólaló, elemző-értékelő szerepet betöltő Csernus doktor az egyik szereplővel kapcsolatban a következőt mondja: „Körbemagyarázta, hogy tele van a töke az egésszel, de holnap ugyanúgy bemegy ugyanarra a munkahelyre, szétrántja az ajkát, és mint egy robot, végigvigyorogja a napot.” Váltani nehéz, ez tény.

Szegény gazdagok?!

A cím csak a tartalomra utal, napjaink filmes attitűdjére semmiképp. Nem divat ma mélyrehatóan beszélni a sikerről, annak árnyoldalát is megmutatva. A Mai módi olyan, mint a szűzhóban hagyott sáros lábnyom: néhány talpnyi valóság a vakítóan fehér illúzióban. Nem rúgja szét a havat, nem gyúr belőle hógolyót, amivel aztán dobálózhatna. Csak áthalad a hegyoldalon, tűnődve, szemlélődve. A sáros cipőről pedig nem tehet. Odalent már rég elolvadt a hó.