Szebbik arcát ritkán, ha mutatja

Magyar film s zene összjátéka

Nem szabad megfeledkezni a tisztán művészi törekvésekről Trabant

A kor underground zenei mozgalma kiterjedt hatást gyakorolt a mozira, gyakorta mosódtak össze a határok, az alkotó emberek közt erős barátság szövődött, adott volt az egy brancshoz való tartozás érzése: ők voltak az adott politikai-kulturális rendszer kreatív underdogjai. Piac híján az alkotókat nem zárta kalodába a kereskedelem zsarnoki matekja, nem volt ilyesféle teljesítménykényszer, így bátran kísérleteztek, törtek előre a dzsungelbe, arra, merre értéket sejtettek. Bódy Gábor 1981-ben forgatott a filmgyári sminkfesztiválon, olyan zenekarokat fűzött celluloidra, mint az URH, a VHK, a Kontrol Csoport, vagy a Neurotic, Gothár Péter pedig ugyanebben az évben forgatta a Megáll az idő című moziját, melyben Víg Mihály, a Trabant/ Balaton zenekar tagja zenélt is, játszott is. Zord körülmények közt születtek oly kiváló munkák, mint a Bizottság lemezéhez, a zenekari tagok közreműködésével forgatott Jégkrémbalett (1984), vagy a Xantus János által jegyzett, a kiváló Trabant zenekar egyetlen legálisan hozzáférhető hagyatékát képező Eszkimó asszony fázik (1983). Nemkülönben Xantus János jegyzi a Pajor Tamás személyére épített Rock térítőt (1987), miként az a tény sem hanyagolható, hogy a Neurotic zenekar karizmatikus, ikonszerű vezetője ugyanezen évben Sőth Sándor Szárnyas ügynök című filmjében is felbukkant a mozivásznon. Az önkényesen kiragadott példák láttatják, hogy a zenészek sok esetben voltak egyenrangú partnerek az alkotói folyamatban, a zenészek és rendezők kooperációja pedig olyan alkotásokat eredményezett, amelyek nem pusztán a korszellem hiteles lenyomatát őrzik, hanem önálló művészi értékeket képviselnek. Fontos filmek, fontos zenekarok, fontos kreatív terep volt a magyar underground – ám nem szabad megfeledkezni az össztársadalmi agybajt figyelmen kívül hagyó, egyetemes értékek mentén fogant, tisztán művészi törekvésekről sem, hisz Víg Mihály ekkoriban már javában írta a Tarr Béla filmjeihez társított zenéket.

Mert ha akad büszke magányban trónoló hegyorom a jelenkori magyar filmzenepiacnak nevezhető, elszórt oázisokkal tarkított, meglehetősen kopár ugar felett, úgy a Víg Mihály által jegyzett, Tarr Béla filmjeihez írt kompozíciók jelentik azt. Két kivételes alkotó ereje adódott össze, a mozgóképekhez írt zenék egy része - sajnos, csak kisebb szelete - lemezen is kijött (Bahia, 2001). Nyilvánvaló, hogy a munka során egyetlen cél, a minőségre törekvés motiválta a zeneszerzőt: a Víg Mihály filmzenéiből válogatott kompiláció, engedtessék meg, hogy kimondjam, az utóbbi két évtized legkiválóbb magyar filmes lemeze. Kristálytiszta, finom szálakból szőtt matéria, önnön magában is csodálatos muzsika, amely szerves egységre lép a képpel és elvarázsolja a befogadót. Nemigen termett szebb nála.

Szerencsére található hasonló indíttatású, a kereskedelmi szempontokkal kevésbé, inkább kvalitással és innovációval törődő kooperáció a kortárs vidékén: a Kép-Árnyék Bt. által gondozott filmek közül három alkotás (Bánóczki Tibor-Csáki László: Az ifjúság megnyugtat, Csáki László: Halott imitátor, Surányi Judit: Tiszta románc) gazdagodhatott Bujdosó János kiváló kompozícióival. A Pop Iván és a Chakra Hacker zenekarokban domborító zenész Yolk of Freedom címmel publikált jól összeszedett válogatást, amely ugyancsak kirí a magyar soundtrack-gettóból, mert bőséggel szorult bele eredetiség és invenció. A Szabadság sárgája korántsem átlagos filmzenei kiadvány - meglehet, kicsit felkészültebb, nyitott fülű hallgatót kíván. Ám aki bírja Badalamenti viselt dolgait és a szolid klausztrofóbiát, egyszersmind kerüli a lehasznált hangzásokat, mindenképpen nyissa rá az ajtót.

Az Anima Sound System oly sok mindenbe belenyúlt már... Miért pont a filmzene maradt volna ki?

A fajsúlyosabb tételek mellett íródtak könnyedebb, „populárisabb” darabok is, mint Temesvári Balázs muzsikája, amelyet a Moszkva tér (rendezte: Török Ferenc) önnön magában is életképes komponenseként jelentetett meg a Bahia kiadó (2001). A szerző igyekezett elszakadni a helyi hagyományoktól, kerülte a búsongást, zenéje friss, van bája és svungja, mind tempó, mind karakterisztika dolgában remekül illeszkedik a mozihoz - jól összedolgozik a képpel, mégsem feszeng a néző, nem érzi kiszámoltnak, mesterkéltnek a produkciót. Magyar földön ritka erény az ilyesmi, kevés párja akad, illetlenség lenne hát nem megolvasni a hasonló minőségű darabokat. Az Anima Sound System oly sok mindenbe belenyúlt már, miért pont a filmzene maradt volna ki, s miért pont ezen a téren engedtek volna a huszonegyből. Salamon András Közel a szerelemhez című mozijának soundtrackje (UCMG, 1999) erényekben bővelkedő tétel, ha szobába zárjuk, sem esik darabokra: a lemez önálló produktumként is megáll a lábán, peckesen, egyenes derékkal. Nemkülönben üde színfolt az eredeti filmzenék közt a Nincsen nekem vágyam semmi (rendezte: Mundruczó Kornél, 2001) című mozihoz készült hangzóanyag. Ritkán alkalmazott, szigorú koncepcióra fűzték fel a lemez tételeit: a szerzők (Tallér Zsófia, Bruzsa Gábor, Faltay Csaba) egyetlen zenei témát játszottak különböző interpretációkban. Nagy bevállalás volt ez, mégis jól sült el (kiadó: Teelvetones Rec.). További artisták, kik nemkülönben jelentős érdemeket szereztek a minőségi filmzenék terén: a rendre pompás anyagokkal előrukkoló Yonderboi (I Love Budapes t- Incze Ágnes, 2001, Aranyváros – Cs. Nagy Sándor, 2002 ), a minimum zseniális David Yengibarian (Szerelemtől sújtva - Sas Tamás, 2002 ), a szerfelett virgonc Amorf Ördögök (Helyfoglalás, avagy a mogyorók bejövetele – Szőke András, 2000), a megejtő szépséggel muzsikáló Ando Drom (Érzékek iskolája - Sólyom András, 1996), vagy a sokat bizonyított Korai Öröm (Cukorkékség - Hazai Attila és Pohárnok Gergely, 1998) – a lista, szerencsére, korántsem teljes.

Ha a kortárs magyar film és zene viszonyát taglaljuk, megkerülhetetlen Jancsó Miklós jelenkori tevékenysége. A Kapa-Pepe duóval forgatott filmekben zenészek sokasága bukkan fel, volt már Belga és Ganxsta Z. és Sub Bass Szabi, visszatérő vendég Lovasi András és a Lyuhász Lyácint Bt., az új, még forgó anyagban pedig a méltán közismert idióta, Fekete Pákó is szerephez jutott. Jancsó narratív erővel bíró zenei anyagokkal dúsítja filmjeit, ám meggyőződésem, hogy számára kevésbé számít a muzsika: az ősz mester direkt üzenetekkel operáló, karakteres megmondóembereket szerepeltet, ha úgy tetszik, ők lennének a filmre vitt hungaro-szocicirkusz zenebohócai, holmi szent bolondok, akik merik láttatni a valót és megmondani a tutit. Jancsó érdemei ennek ellenére is elvitathatatlanok, hisz többnyire jóféle zenekarokat és értékes dalokat segít nyilvánossághoz filmjei által, törődik a fiatalabb generációk képviselőivel, kik hálásan viszonozzák az értékes gesztust.
Akad azért ellenpont is, ok, hogy sírásra görbüljön a száj. Az eredeti magyar filmzenék összességén belül létezik egy felettébb bizarr, hermetikusan zárt halmaz: ezek lennének a nagyköltségvetésű kurzusfilmek ugyanazon munkapadon gyártott hangzóanyagai, az üres szépelgés és a patetikus gesztusok lemezre nyomott megnyilvánulásai. A Honfoglalás, Sacra Corona, A Hídember tételekkel beháromszögelhető mainstreamet leginkább az ungarische-operett-rock és a vérszegény műnépieskedés jellemzi, direkt közkönyvtárak polcaira, soha ki nem bontott karácsonyi repiajándéknak szánt anyagok ezek, lejátszót ritkán, ha látnak. Eme albumokra az „igényes” jelzőt szokta ráaggatni a recenzióra kötelezett sajtómunkás – tényleg így lehet, már ha a kifejezés itt és most nem jelent többet, minthogy steril, fantáziátlan és álomkóros. „A film zenéjét Koltay Gergely szerezte, ez található az albumon (Sacra Corona), amelynek egyik csemegéje, hogy a főcím-zenét Charlie, Demjén Rózsi és Varga Miklós éneklik együtt. Minden adott, hogy a 2001. április elején megjelent album a Honfoglalás sikerét nemcsak megismételje, de felül is múlja.” Bizonyosan így esett.

A Pizzáshoz rendelt liga toborzása során több mint vállalható zenekarokat sorakoztatott fel Quimby

Jancsó Miklós felemlítésével immár el is mozdultunk a filmzene-kompilációk felé. A popzene felől érkező válogatásalbumok lajstromba vétele komoly kísértést rejt: a sokat gyötört recenzensnek kedve szottyan érdemükhöz mérten kezelni eme projekteket, most mégis önmérsékletet gyakorol, és olyan visszafogott lesz, mint egy BRFK sajtóközlemény. A direkt filmekhez készült válogatások esetében nyilvánvaló trend, hogy a rendező/ producer a fontosnak vélt zenekarok-dalok közt tallózik nagy figyelemmel. Ám jelentős különbséget tesz, hogy a régi generáció nagyjai leginkább a zene által hordozott értékek alapján differenciáltak, még a kortárs filmesek immáron nyíltan marketingre mennek, szörnyű plajbászukat, mellyel kipipálják vagy áthúzzák a listára tett tételeket, immáron a csupasz kereskedelmi megfontolás vezeti. A legsikerültebb kötéltáncot Balogh György Pizzás című filmje mutatta be, a zenei szerkesztéssel megbízott Czutor Zoltán (Nyers zenekar) igyekezett jó ízléssel szelektálni, teret rabolni a kereskedelmi megfontolások elől, így helyezni előtérbe a művészi elképzeléseket. A Pizzáshoz rendelt liga toborzása során több mint vállalható zenekarokat sorakoztatott fel: Nyers, Quimby, Publo Hunny, Neo, Másfél, Kispál és a Borz, Tankcsapda, Dopeman. A 2001-es év legjobb magyar filmzenei kompilációja szépen koppant az asztalon - sikere mégsem közelítette meg a röviddel később kibocsátott Valami Amerika eredményeit. A hivatalos promó így méltatja a filmhez összegereblyézett hanganyagot: „Az év elejének legnagyobb hazai mozis sikerfilmje, a Valami Amerika  zenéje, mely sokféle zenei ízlést kielégítő válogatás.”. A kereskedelmi mutatók ismeretében bízvást kijelenthető, hogy az alkotók jó döntéseket hoztak: megvolt a félmillió néző, a Valami Amerika dalai pedig szépen benne ragadtak a kereskedelmi rádiók rotációjában. Nem minden tanulság nélkül való szemügyre venni, miféle összetevőkkel dolgoztak a boszorkánykonyha mesterszakácsai: Bon Bon, Venus, Soproni Ászok, Pély Barna (United), Dés László, álomra is hajtom buksi fejem, úgy látszik, zenei ízlésem nem elég „sokféle”, vagy csak talajt vesztettem, hisz ez már a csupasz kereskedelem könyörtelen világa, a marketing-lemezek piaca. A szépen termő ültetvény további jeles parcelláit a Kalózok, a Rosszfiúk (mindkettő Sas Tamás, 1999), vagy az Európa Expressz (Horváth Csaba, 1999) adná ki: jellemzően elhagyható és felcserélhető, gyengécske dalok, melyeknek vajmi kevés közük van a mozgóképhez és a dramaturgiához. A Jazz +Az reklámfilmjeként taroló Kalózok kiváltképpen méretes stíluskudarc, nemigen tudhatta a brigád, voltaképpen milyen kívánalmaknak kellene megfelelni a mozival, a két komponens nem össze-, hanem egymás ellen dolgozik, a zenei betétek csúnyán összetördelik a film struktúráját. Persze, miként a Valami Amerika soundtrackje, a Kalózok stáblistája sem lehetett volna teljes Dés László neve nélkül: a híres-neves „szaxofon művész, zeneszerző” 1981-től kezdve vagy húsz hazai filmhez (Szerelem mindahány  vérig sorozat, A Miniszter félrelép, vagy Koltai Róbert rendezései, többek közt) adott profi, unalmas és üresre csiszolt zenéket, s vált valamely tragikus véletlen folytán a magyar filmzene élenjáró jómunkásemberévé, megkerülhetetlen tényezőjévé. A közönség(es) siker további hazai bajnokai (Csinibaba, Hyppolit, Meseautó) talán még ennyi szót sem érdemelnek, létezésük tény, valamennyien ismerjük őket, megannyi szentimentális giccs és elbaltázott recycling (egyetlen ellenpélda kintről: Moulin Rouge).

A kontraszt kedvéért érdemes megjegyezni, hogy bár más vidékeken is dívik a zene marketingcélú alkalmazása, mégis nagyobb hozzáértéssel válogatnak, és a sűrűbb muzsikák számára is adnak teret: a sokat szidalmazott fúj-de-vérkommersz Hollywood nyíltan piaci sikerre hajtó producerei általában jóval bátrabbak, mint a hazai filmmágusok java. Apró példa, így főcímzene ügyében: a Bruce Willis és Richard Gere szereplésével forgatott Sakál (The Jackal,  Michael Caton-Jones, 1997) nyitó képsorai alatt a Massive Attack pusztító erejű Superpredatora bömböl, hogy beleszakad a membrán – magyar kommerszben még nemigen volt szerencsénk hasonlóan átütő produkcióhoz. Ugyanitt az is megesik, hogy nagyot kaszálnak a merészebb kompilációk: a Holló (The Crow, Alex Proyas, 1994) csak az Egyesült Államokban 50,6 millió dollárt termelt, miként a lemezből is elment vagy hárommillió kópia (helyi értéken számolva is platina x három), pedig Nine Inch Nails és Helmet és The Cure és Jesus and Mary Chain, ilyesféle szétcsavart durvaságok szerepelnek rajta. Úgy látszik, Hollywoodban korántsem lehetetlen vállalkozás prosperáló gazdaságot alapítani a művészi értékek és a kereskedelmi megfontolások határmezsgyéjén.
Itthon persze más a matek. Fazekas Csaba Boldog Születésnapot! című filmjéhez a roppant népszerűségnek örvendő Emil Rulez! adott zenét, a filmhez készült videóklip mégsem felelt meg a helyi zenetévé magas igényeinek, mert fel bírt benne tűnni egy darab nagybőgő. "Túl jazz-szes", így címkézték fel a klipet, ami annyit tesz, hogy gödörbe vele, rögöt rá. Általános, nehezen érthető jelenséggel van dolgunk: nem feltétlen kell szeretni a csapatot, de el kell ismerni, hogy a leginkább popdalszerű popdalokat, slágerszerű slágereket jelen pillanatban ők írják országunkban. Mégis lepattantak a kereskedelmi média pánikgombbal záródó biztonsági ajtajáról.

A Neo srácaiból pedig kibújt az ördög és keményen felsavazták a cuccot Neo

Mégis lehet és érdemes és kell remélni, hisz, miként a magyar filmesekben, úgy a magyar zenekarokban is bőséggel akad kiaknázatlan potenciál. Az Úzgin Űver ezen a nyáron is letaglózó erejű koncerteken mutatta be döbbenetesen erőteljes muzsikáját - ha valakik, hát ők képesek lennének egy rá, hogy akár egyedül is elhúzzanak egy teljes játékfilmet. Miként a Másfél zenekar is megoldaná az ilyesféle kihívást, a Space Monkeez vagy a Strong Deformity nemzetközi színvonalú modern indusztriál-metállal támogathatna meg egy tisztes költségvetésű horrort/ thrillert, miként az Ion szétcsavart elektromos durvulatai is áldásos hatást gyakorolnának egy hasonló szellemiségű, provokatív mozira. Nem beszélve a hazai akusztikus blues-scene vagy a jazz-színtér eddig mellőzött, kivételesen remek zenészeiről, akik pedig. Bőséggel akadnak hát kreatív erőforrások.
Jelen időben maradva, kíváncsian várom az Antal Nimród által rendezett, bemutatás előtt álló Kontrollt: erősen bízom benne, hogy a rendező jól odarakta, a Neo srácaiból pedig kibújt az ördög és keményen felsavazták a cuccot. Mert időszerű lenne gurítani egy nagyot, akkorát, hogy a szakma, a közönség és a média egyaránt felkapja a fejét a rettenetes csattanás hallatán, akkorát, hogy dőljenek a bábúk, és átrendeződjenek a magyar pályát uraló statikus viszonyok.

PS. Keserű utóiratként kívánkozik ide egy történet: akadt volna egy unikális filmzene, amely soha nem készült el, s melynek hiánya fáj. Lisa Gerard olyat nyilatkozott egy interjúban, hogy a filmproducerek felől érkező kéréseket rendre visszautasító Dead Can Dance még a kilencvenes évek derekán tárgyalt egy magyar stúdióval, egy rajzfilm zenéje volt a tét, ők pedig adtak volna anyagot szívesen (kivételesen tetszett nekik, amit láttak), de a project tőkehiány miatt elakadt, a kooperáció nem valósult meg. Ha azt mondom, szegényebbek lettünk egy kivételes filmmel és egy nemkülönben kivételes lemezzel, még semmit sem mondtam.