Szent Iván és Somlói galuska – beszélgetés Meskó Zsolttal

Meskó Zsolt egyszerre producer és filmrendező. Pénzt szerez mások és saját filmjeire, szervez, rendez, lót-fut, és lelkesen viszi a hazai kisjátékfilmek zászlaját Durst György és Muhi András mellett. Két rohanás között mintegy „röptében” sikerült elkapnunk egy rövid beszélgetésre a hazai film-finanszírozás állapotáról, most forgó rövid-, és előkészületben lévő nagyjátékfilmjéről.

– Az első produceri osztállyal végeztél ’96-ban a Színház és Filmművészeti Főiskolán. Mit sikerült beváltani terveidből elképzeléseidből, és mit nem?

– Az eltelt 5-6 év alatt az volt a legnyilvánvalóbb tapasztalat, hogy az állami tőkén, finanszírozáson túl, itthon még senkinek nem sikerült – se fiatalnak, sem idősebbnek – a magántőkét nagymértékben mozgósítania. Legfeljebb abban a formában, hogy a készítők saját vállalkozásaik bevételéből egészítették ki a film költségvetését, vagy barátok, ismerősök magánvállalkozásaitól kaptak pénzt egy-egy filmhez. Van ugyan egy-két olyan húzónév, gondolok itt Koltai Róbertre vagy Kern Andrásra, akinek a nevére megmozdul a magántőke, mert bíznak benne, behozzák a közönséget a moziba, de egy fiatal pályakezdő, vagy az átlag magyar film nagyon nehezen tudja mozgósítani a külső pénzeket, a befektetők ugyanis nem látnak üzleti hasznot a hazai filmekben.
Azt például mindenképpen kudarcként éltem meg – nem mint rendező, hanem mint producer –, hogy az eltelt öt év alatt nem sikerült összehoznom egy nagyjátékfilmet. Ennek több oka van, például az, hogy kerestem, kutattam, de nem találtam olyan témát, amely igazán tűzbe hozott volna. De az is lehet, hogy érnem kellett. Igazából most érzem magam annyira érettnek, „késznek”, hogy producerként is felvállaljak egy nagyjátékfilmet, ráadásul most kaptam is egy lehetőséget, hogy nagyjátékfilmet rendezzek.
Azt nagy sikernek könyvelem el, hogy úgy tűnik, végre sikerül valóra váltanom egy, a Magyar Filmszemlével kapcsolatos régi produceri tervemet. Két éve javasoltam, hogy a Filmszemle után a győztes nagy- és kisjáték-, valamint dokumentumfilmeket vigyék körbe Magyarországon, és az ország 12 nagyvárosában kerüljön sor Filmszemle-vetítésekre. Eddig ezt nem sikerült megvalósítani, most végre van rá pénz, és 2002-ben meg lehet valósítani a programot. Ezt nagyon pozitív eredménynek tartom, mert úgy érzem, hogy producerként tudtam valamit tenni a magyar filmért

– Szerinted mi az oka annak, hogy a magyar filmek nehezen élnek meg a mozikban? A hazai filmek nem „piacérettek”, vagy a finanszírozási rendszerrel van probléma?

– Az a helyzet, hogy elment egymás mellett a közönség és a magyar film. Ez a folyamat a 80-as évek elején indult el, amikor pedig jött az amerikai bumm, és az emberek rávetették magukat a hollywoodi filmekre, nem volt olyan típusú utánpótlás, ami visszacsábította volna a közönséget a magyar filmekhez. Nagyon fontos tényező, hogy megváltozott a moziba járók összetétele. Korábban minden korosztály eljárt a moziba. Én például a nagyapámmal, vagy a szüleimmel mentem moziba, az idősebb korosztály azonban idegenkedik a mostani Multiplexektől. Ma a moziba járó közönség 90%-át a 16-35 éves közöttiek adják. Viszont a magyar filmgyártás elment emellett a tény mellett, azaz nem készülnek korosztályos filmek. Pedig most erre a közönségre kell, kellene alapozni. Az utóbbi időben azért elindult valami, lassan kezdenek bejönni ezek a típusú filmek is. De még mindig versenyképtelenek vagyunk.
Mindezek miatt azután elbátortalanodott a magyar filmforgalmazás is. Az Amerikai pite például 20 kópiával indult itthon és 420.000 néző nézte meg. Szerintem be tudott volna hozni ugyanennyit a Moszkva tér is, ha megkapja ugyanazt a felhajtást és kampányt, hiszen 5-6 kópiával is képes volt 100.000 nézőt bevinni a mozikba! Hinnünk kell magunkban! Talán, ha kicsit bátrabbak a forgalmazók, nagyobb kampánnyal, több kópiával Török Feri filmje elérhette volna az 5-600.000-es nézőszámot is.

– Mi ennek a visszafogottságnak az oka? Valami fajta kishitűség?

– Egyrészt az a tapasztalat áll mögötte, hogy a magyar filmek nem nagyon mennek, de erről azt gondolom, hogy saját magunkat szorítjuk karanténba.
A magyar kisjátékfilmeket például igazán lehetne a tévében főműsoridőben vetíteni, mert nincs rajta mit veszteni, 15-20 percet az ember még fél lábon is kibír, és ha tetszik, akkor legközelebb megint meg lehet próbálni. Az a kísérletünk is sikeres volt, amikor sikerült elérnünk, hogy a mozik műsorán az amerikai filmek előtt bemutassanak egy-egy hazai rövidfilmet. Nagyon sok emberhez el tudtunk jutni ezzel a módszerrel.
Ehhez kapcsolódik, hogy nagyon fontos lenne a hazai játékfilmek reklámja. Hiába győzködjük mi a partnereket, hogy ez vagy az egy jó film, hogyha nincs mögöttünk pénz, akkor nem nagyon tudunk labdába rúgni a több tízmilliós reklámmal nyomuló amerikai filmek mellett.
Mindehhez azonban kellene az állami szerepvállalás is. Az államnak nem szabadna hagynia, hogy elhülyüljenek a polgárai. Jelenleg azonban nincs igazán állami szintű koncepció ezekre a problémákra. Pedig most jó filmjeink is vannak, itt a Moszkva tér, itt a Torzók. A Torzók nyert Észak-Amerika egyetlen valamirevaló filmes versenyén, a Montreali Szemlén, ami olyan, mintha valaki teniszben Wimbledont nyerne, ezzel szemben mit tudunk itthon Sopsits Árpád filmjéről? Semmit. Pedig szeretni való, jó film, ami megérinthetné a gimnazista korosztályt. Hiába, nincs pénz, még egy ilyen montreali győztesnek is vergődnie kell itthon a forgalmazásban.
Szóval van jó pár film, amivel nincsen komolyabb baj, és képes lehetne sikerekre, de azért a mai filmgyártást még mindenképpen az eszköztelenségből fakadó küszködés hangulata hatja át. Míg például a reklámfilmben van tőke, és a megrendelő pénzéből futja technikára, felszerelés, mindenre, addig a játékfilmnél állandóan azon kell sakkoznunk, mit lehetne még kispórolni a filmből, hogy a roppant szűk keretek között tudjunk maradni.
Ennek ellenére az én első kisjátékfilmem a Fehér alsó éppen arra volt kísérlet, hogyan lehet az olcsóbb, egyszerűbb eszközökkel is olyan látványvilágot teremteni, amiről nem az jut rögtön eszedbe, hogy „na, ez is egy olcsó, összegrundolt film”.

– Most, ha jól tudom, a Somlói galuska című kisjátékfilmen dolgoztok.

– Igen, ez is egy 15 perces rövidfilm lesz, egy kávéházban játszódó, „könnyű” darab a magányról, amelyben új formákkal is kísérletezünk. A film utolsó jelenete például egy musical betét, egy nagy táncos, zenés revü. Magyarországon nagyon régóta nem forgattak zenés filmet. Szeretem a játékos, mesés, történeteket. A Somlói galuskának például az alcíme: kis pesti filmmese.

– Nevezitek a filmet a Szemlére?

– Látható lesz majd az információs programban, de nem nevezzük a versenybe. Ebben kicsit az is benne van, hogy tavaly a közönséggel szemben a szakma visszhangtalanul fogadta a Fehér alsót. A személyiségemből fakad, hogy sikerorientált vagyok, azt a közeget keresem, ahol jól tud működni az, amit csinálok.

– Nemsokára elkezded első nagyjátékfilmed forgatását is A Szent Iván utolsó napját, ahol a központi figura Kamarás Iván lesz. Az eddigi munkáid alapján úgy tűnik, szívesen dolgozol vele.

– Igen, szerepelt A Morel fiúban, ami a produceri vizsgafilmem volt, és Xantus János rendezte, a Fehér alsóban és a Somlói galuskában is.
A vele való kapcsolatom alapja a nagyon jó emberi viszony, emellett kiváló színésznek tartom, ráadásul hordozza azt a kettősséget, amiről szándékom szerint ez a nagyjátékfilm is szólni fog. Önéletrajzi ihletettségű filmről van szó, amiben arról a kettős szorításról igyekszem beszélni, amiben jelenleg is élem az életem. Egyfelől pénzt keresek, van egy tisztán üzleti alapon működő rendezvényszervező cégem, másfelől az így megkeresett pénzből filmeket forgatok. A Fehér alsót is így forgattam, a Somlói galuskát is saját pénzből kezdtem el, azután persze igyekeztem még támogatókat keresni. A kisjátékfilmeket nehéz eladni ezen a piacon, így az embernek sokszor saját tőkével kell beszállnia.
Ez a kettős szorítás foglalkoztat most: lehet-e még alkotó munkát végezni, létrehozni bármilyen művészeti teljesítményt, amibe szíved-lelked beleteszed, ebben a kapitalista hakni-világban, ahol a pénz az úr, egyik-helyről rohansz a másikra, és közben elveszel saját magad is. Ennek a világnak a kérdéseit akarom feltenni, és úgy éreztem, Kamarás Iván alkalmas lehet arra, hogy ezt a történetet hitelesen, jól közvetítse, ugyanis az ő figurája túlnőtt a színészen, sztár lett itthon, és az élete sokban rímel erre a helyzetre.

– Filmjeidben gyakran szerepelnek brókerek, menedzserek, szupermarketek, csupa jelenkori ikon.

– Azt gondolom, a 60-as 70-es évek magyar filmjei azért voltak jók, mert megragadták a kor tipikus figuráit, legyen szó a párttitkárról, segédmunkásról, funkcionáriusról, takarítónőről, a fiatal pályakezdő értelmiségiről. Azt gondolom, a mai magyar film adós még azzal, hogy a mai kornak ezeket a figuráit a maga filmes eszközeivel körüljárja. Én a saját dolgaimban erre törekszem.