Szoftpornó helyett szoft Trier

Kritika A nimfomániásról

Néhány évvel ezelőtt még rettentő népszerűek voltak, mára teljesen lecsengett a divatjuk a Facebook-kvízeknek. Ezekben bizonyítani lehetett, hogy ki mennyire jártas valamiben, például milyen százalékkal tudja megkülönböztetni a különböző országból származó ázsiai arcokat, vagy hogy a mozgóképnél maradjunk: mennyire ismeri a Jóbarátok tíz évadját, esetleg a Tarantino-idézetek pontos lelőhelyét. Ha lenne egy olyan kvíz, amiben jellemzőket kell bizonyos rendezőkhöz párosítani, Lars von Triert valószínűleg a legtöbb kitöltő olyan jelzőkkel párosítaná, mint újító, sokkoló, kegyetlen, felzaklató, sötét, beteg. Jóval kevesebb filmrajongónak jutna eszébe, hogy a fogyasztható, szerethető, klasszikus vagy a vicces jelzőt húzza a dán rendező nevéhez. Pedig legújabb filmjére, A nimfomániásra inkább ezek illenek. Klasszikus vonalvezetésű, helyenként kifejezetten vicces, könnyen fogyasztható és összességében meglepően szerethető alkotás.

(fotó: Christian Geisnaes)

Fogyasztható

Szinte már visszatérő sztárallűrnek tekinthetjük, hogy Trier utólag ezt a filmjét is megtagadta. Az Antikrisztusnál a súlyos depressziójára hivatkozva visszakozott kissé a végeredménytől, a Melankóliát Wagner zenéje miatt érezte utólag túlzottan és szándékától eltérően romantikusnak, most pedig azzal nem volt elégedett, ahogy a több mint ötórás filmet mozifogyasztásra alkalmassá próbálták tenni a forgalmazásban érdekelt producerek. Így az a verzió, ami hazánkban is mozikba kerül, a film előtti angol nyelvű felirat tanulsága szerint nem Lars von Trier filmje. A rendező nem tekinti saját munkájának, mert nem ért egyet azzal, amit nélküle vágtak össze az alapanyagból. . A teljes terjedelmében és változtatás nélkül hagyott rendezői változatot a Berlinalén láthatja először a közönség, nekünk viszont két részletben (a második rész magyar bemutatója februárban várható) meg kell elégednünk azzal, amihez a dán fenegyerek nem adta a nevét.

Klasszikus

A dogmaalapító Trierrel egy mondatban ritkán előforduló jelzők sorába passzol a klasszikus is, pedig a legújabb darab egy minden ízében klasszikus, már-már konzervatív alkotás, legalábbis az első felvonás alapján. A címe ugyan ennek ellenkezőjét sugallja, de néhány szoft szexjeleneten (Ang Lee Ellenséges vágyak című filmjében ennél durvább akciókat látunk) kívül semmi olyan nincs benne, amitől a polgárpukkasztó rendező filmjein szem elé tartott kézzel és becsukott füllel szorongó nézők komolyan tarthatnának. A nyugalom megzavarására alkalmas tartalom viszonylag kevés van benne, a szex repetitív ugyan, de képi megjelenítése esztétikus, sehol sem gyomorforgató vagy felzaklató.

(fotó: Christian Geisnaes)

Maga az elbeszélés is klasszikus, a lineáris történetmesélést a főhős visszaemlékezései szabályos ritmusban osztják fejezetekre. Kevés jobban begyakorolt dramaturgiai vázat tudnánk előcitálni a filmtörténetből, mint mikor a két főszereplő találkozását követően az egyik elmeséli a másiknak (és a nézőnek) az életét. Ezt teszi A nimfomániás címszereplője is, akit Charlotte Gainsbourg alakít. A bajban lévő, összevert, eszméletlenül heverő nőre egy sikátorban talál rá az idősödő férfi (Stellan Skarsgard), aki segít az elesett idegenen, hazaviszi, ágyba dugja, teát főz. Az ápolásból lelki kitárulkozásba forduló maratoni beszélgetés során megelevenedik előttünk a nő élete kisgyerekkorától fiatal felnőtt koráig. A főhős Joe szeméremtestével együtt szexuális érése és kissé deformált személyiségfejlődése is fejezetről fejezetre tárul fel előttünk, amit a bölcs beszélgetőpartner kultúrtörténeti kontextusba helyez, hol zenei, hol állattani párhuzamokra lelve a nő történetében. A fiatal lányt nimfához hasonlítja, ami nemcsak a szenvedélybetegség nevének eredetére és a mitológiai figurára utal, hanem a bogarak átalakulásának arra az állapotára, amikor még nem teljesen kifejlettek, de már nem is lárvák többé. Nimfánk, Joe néhány évvel később már inkább feketeözvegy, mint szelíd pillangó, aki éjszakánként 7-8 férfit is elfogyaszt, de ebből a kórusból művelt mentora segítségével három fő zenei szólamot emel ki, s ennek összhangzatában olyan mesteri kompozíciót vél felfedezni, ami Bach zenéjéhez hasonlítható. Ezeket a merész párhuzamokat a rendező képileg is szellemesen illusztrálja. A három fő férfi: a vad és nyers barlangi ember; a mindenben úrnője kedvére tevő lovászfiú és a titkos vőlegénynek beillő örök szerelem, akinek bele lehet szeretni pusztán a kezeibe a három részre osztott képmezőn párhuzamosan jelenik meg, a komolyzenei aláfestés ritmusára közösülve a hősnővel.

 

(fotó: Christian Geisnaes)

Szerethető

A filmet tehát az teszi leginkább kíméletessé és szerethetővé, hogy a nimfomániás nő és a művelt, empatikus férfi ideális párost alkotnak. A néző úgy érzi, bármi történt is a nővel korábban, most végre jó helyen van. Egy olyan ember mellett, aki magányos és kissé különc, de nem beteg a lelke, s aki valóban kíváncsi hősnőnk mondandójára kislány kora óta talán először. Ha az elbeszélés jelenbeli kerete az, hogy teát kortyolgatva, süteményt eszegetve, meleg takaró alatt beszélhet nem mindennapi múltjáról és nem szokványos kalandjairól, akkor talán nincs is olyan nagy baj. Na, most kezdtem el gyanakodni, hogy ez a szelíd pasi és ez a puritán, lepukkant értelmiségi lakás fog átalakulni szado-mazo barlanggá a második részben, de lehet, hogy végre megpróbálhatnám levetkőzni a Trierrel kapcsolatos előítéleteimet.

(fotó: Christian Geisnaes)

Vicces

A nimfomániást az is könnyen fogyaszthatóvá teszi, hogy időről időre megjelenik benne a humor, s ez mindennél jobban oldja a feszültséget, ami megfizethetetlen egy olyan lehúzó, sötét tónusú filmek iránt elkötelezett rendezőnél, mint Trier. A legviccesebb, már-már groteszkbe hajló jelenetben Uma Thurman a megcsalt és elhagyott feleséget alakítja. Nem is tudom, hogy nevettem-e már ilyen felszabadultan Trier-filmen, de valószínűleg emlékeznék rá. Az egy asztalhoz ültetett figurák és a jelenetben látható arckifejezések egyenesen romkomba illőek, s a jelenet annyira jól működik, hogy utána nagyon nehéz visszatalálnunk a félhomályos szobába, ahol hőseink komolyan arról beszélgetnek, hogy változott-e bármi a lány életében a kínos közjáték után, pedig egy ilyen tragikomikus szituáció ugyan miért terelte volna jó útra a szexuális szenvedély és étvágy foglyát?

(fotó: Christian Geisnaes)

Lebilincselő

Ez már egy olyan jelző, amit nem vitathatunk el Lars von Trier korábbi filmjeitől sem. A nimfomániás lassú folyású, hagyományos elbeszélésű, különösebben nem újító és rendhagyó, de mindenképpen lebilincselő alkotás. Nem a tabutörő téma vagy címválasztás miatt, hanem a látszólag emberi kapcsolatoktól mentes főhős nagyon is emberi gesztusai miatt. A lelki finomságok miatt, amik átszűrődnek a monotonon ismétlődő aktusok sorozatán, az önmagát szeretni és bűnei alól felmenteni nem tudó nő monológjain, a megértés szándékával bölcselkedő férfi esetlen kérdésein és ironikus komentárjain. A nimfomániás olyannyira lebilincselő film, hogy minden további nélkül belevágtam volna a második részbe két óra mozizás után is. A film ráadásul jó érzékkel egy valódi fordulópontnál ér véget, s nem hagyja nyugodni a nézőt, amíg a következő részben választ nem kap rá, hogy valóban a szerelem-e a szex titkos összetevője.

Lehet, hogy Triernek nem tetszett, amit összevágtak a leforgatott alapanyagból, de nem kérek elnézést azért, mert nekem nagyon is.