Táncórák haladóknak

Prágai filmlevél

Karel Vachek Új Hüperion című filmjével tíz évvel ezelőtt találkoztam, egész véletlenül, mivel nem szokta moziban forgalmazni a filmjeit, mondván, az igazi film a kevés filmrajongónak készül. Azt gondoltam, egy zseniális fiatal alkotó három és fél órás filmjét látom, azon kevesek egyikének opuszát, aki képes a kilencvenes években teljesen új és önálló filmtípust kialakítani. Évekkel később tudtam meg, hogy Vachek az újhullám tagja, első filmjét 1963-ban forgatta, és már ekkor teljes fegyverzetben állt. Húsz év kényszerhallgatás után tavaly fejezte be 14 órás tetralógiáját, a Kis kapitalistát. Azt is megtudtam, hogy a FAMU-n tanít, ahol annak idején tanult, Chytilová, Menzel és a többiek osztályában. Innentől nem volt kérdés, mi a teendő, már csak azért is, mert itthon Papagáj című filmemmel nagyrészt csak a közönyt sikerült kivívnom, Csehországban viszont ehhez képest igen meglepő visszajelzéseket kaptam, például hogy ez volna a legjobb Hrabal-film. Megmutattam a filmet Vacheknak is, azt mondta rá, hogy ez egy függőleges giliszta. Így hát felvételiztem, és mivel volt már diplomám meg filmem, a magiszteri fokozattól, vagyis a negyedévtől kezdhettem az iskolát.

A FAMU-n tizenegy tanszék van, és mindegyikre minden évben van felvétel. A cseh film elmúlt húsz évében a rendezők többsége a dokumentumfilm szakról (így a nagyszerű Sverák), egy kisebb része a forgatókönyv szakról (így a még nagyszerűbb Hrebejk) kerül ki, a játékfilmesektől összesen két embernek készült elsőfilmje, a többiek eltűntek a tévében és a reklámszakmában. Ennek oka talán az, hogy dokumentumfilm katedrán jobbak a pedagógusok, olcsóbb és lazább a műfaj, lehetővé teszi a kísérletezést.

Az elnevezéstől függetlenül játékfilmeket is kell készíteni, a cseh dokumentumfilm pedig – mind a hagyományoknak, mind Vachek hatásának köszönhetően – egészen más jellegű, mint minálunk. Beszélő fejeket még egyszer sem láttam, happeningszerű, film és valóság viszonyával űzött játékokat viszont annál inkább. Ezeket a filmeket Magyarországon legfeljebb a kísérleti film vagy netán a játékfilm kategóriában lehetne vetíteni. Az Új Hüperion, a Mi a teendő?, a Bohemia Docta, a Dalibor (Vachek), az Éjjeli beszélgetések anyámmal (Nemec), a Harc az életért (Janecek – Janek – Vávra), a Piszkos játékok (Marecek) vagy A nemzet önmagához (Gogola) képviselik a cseh film élvonalát. Valószínűleg sosem válnak a filmtörténet alapműveivé, a Kolja meg a Kuckók viszont igen.

Mind a játékfilmes, mind a dokumentumfilmes szakosok vegyesen készítenek játék- és dokumentumfilmeket, sőt, az első évben animációs filmet is. Felvételi filmem így bátran lehetett a Papagáj, diplomafilmem pedig első nagyjátékfilmem lesz, az Egyetleneim.

Negyedéves vizsgafilmem a Papagáj forgatási helyszínén élő emberek sorsát három évig követő szöveg nélküli dokumentumfilm, A mulandóság gátja. Ennek vágója egy absztrakt filmeket készítő kísérleti filmes, Martin Blažíček. A vágó szak ugyanis egy kicsit avantgárd kísérleti műhelyként is működik, tanszékvezetője a dokumentumfilmmel, játékfilmmel és vágással egyaránt foglalkozó Drahomíra Vihanová. A forgatókönyv szakosok is forgatnak csaknem minden évben filmet, így ezen a négy szakon, továbbá az animációs szakon évente úgy száz film készül el, kisebb részt tizenhatosra, nagyobbrészt 35-re, továbbá a multimédiásoké videóra. Ezeket a filmeket minden évben a FAMU-fesztiválon vetítik és díjazzák. A játékfilm szakosok fél- vagy egyórás 35-ös filmmel, a dokumentumfilmesek elvileg félórás 16-os filmmel, gyakran azonban 35-ös egész estés dokumentumfilmmel diplomáznak. Amikor a felvételin először láttam FAMU-s vizsgafilmeket, csak ültem és néztem, mert Magyarországon nemigen készültek ilyen színvonalú dokumentumfilmek az elmúlt évtizedben. Lelkesedésemet később csak a FAMU-fesztivál törte meg egy kissé, konvencionális kisjátékfilmek és videórángató-effektező multimédiás termékek láttán.

A további szakok az operatőr, a hangmérnök, a fotó, a multimédia és a nem túl színvonalas produceri szak. Aki pedig nem beszél csehül, a 3F (FAMU for Foreigners) katedrára jelentkezhet, ahol mindenről tanulhat egy kicsit, azaz semmit – ez a szak az amerikaiak szellemi ellátására specializálódott. Az utóbbi szakot leszámítva nincs tandíj, sőt, rendszeresen utaznak a diákok részképzésre is, ki Párizsba, ki Berlinbe, vagy mint én, Angliába.

Meglepő módon mindenki bejár az órákra, és más tanszékekről is átjárnak az előadásokra. A kreditrendszernek megfelelően szabadon választhatóak az órák, és meghatározott mértékig vegyesen látogathatók más tanszékek órái is. Így a tanárok is szabadon választhatóak. Két műhelyt kell választani, az egyiket a tanszékről (ez nálam Vachek szemináriuma), a másikat bárhonnan, így a játékfilmszakra is járok Chytilová és Němec óráira. Év közben is indulnak workshopok, így a cseh dokumentumfilm egyik megalapózójáé, Jan Špátáé vagy a kilencvenes éveit taposó Otakar Vávráé.

Rengeteg szabadon választható filmtörténet óra van egy külön épületben, olyan órákkal, mint az avantgárd filmkészítés vagy a cseh animáció története. Az iskolát most újították fel, van benne egypár vetítőhelység, AVID, diákszoba, konyha, és a földszinten igen olcsón csapolják a Krušovicét.  Az év végén az egész tanszék nyaralni megy az iskola hegyi üdülőjébe, az összes élő dokumentumfilmessel együtt. Az itt lévő moziban egész nap filmjeiket vetítik az éjszakai sörözések kipihenésére.

Egyetlen kötelező óránk van: a tanszéki szeminárium, melyen a szak minden hallgatója részt vesz. Erre az órára minden héten más filmrendező hozza el filmjeit és vitatja meg velünk. Ezután következik a leglátogatottabb óra, Vachek „nyitott szemináriuma”, melyen a legkülönbözőbb személyiségeket hívja el vitára: képzőművészeket, alkimistát, rabbit, kurvát, írókat és politikusokat Egon Bondytól Otamar Krejčáig. Vachek provokatív kérdésein keresztül mintha élőben látnánk filmjeit. Néha az az érzésem, Orson Welles tanít minket, mert nagyon hasonlít rá, különösen a Falstaffból. Végeláthatatlan monológjai közben hol rikácsolva, hol suttogva, hol hadonászva, hol könnyesre röhögve magát szövi egybe az összes diszciplínát a kocsmai humortól a mitológiáig.

Chytilová nem ez a kedélyes pepini figura, ő filmjeiben is, óráin is provokációkkal szedi ki belőlünk azt, amiről eddig mi magunk sem tudtunk. Hol filmeket találunk ki vele, hol saját vagy mások filmjeit elemezzük, de leggyakrabban a mi anyagainkon dolgozunk együtt. Egyetleneim című játékfilmem megírásában sokat segített iskolán kívül is. Bizalmát talán a Papagájnak köszönhetem, melyet Chytilová nemhiába érez közelinek saját magához. Megkérdeztem, hogy hogyan tehettem volna érthetőbbé ezt a filmet? A néző menjen ki, ha hülye, felelte szeretetteljes stílusában. (Menzel a Papagáj láttán sommásan annyit mondott, ő a normális embereknek készít filmeket, és hogy kétszer is megnézte, de nem értett belőle semmit. Erre talán még büszkébb vagyok.)
A legradikálisabb tanár és filmes mégis Němec: jelenleg újabb játékfilmjét „forgatja“, pontosabban kockánként veszi fel, forgatókönyve pedig két betűből áll. Vachek bőröndbe gyűjtött cetlikből dolgozik, és kinek meggyőző, kinek elrettentő például szolgálhatnak azon tanácsai, hogyan tegyem kerekké és érthetővé dokumentumfilmemet. Szálljak légballonnal a helyszín fölé, tanítsak meg egy papagájt azt ismételgetni, hogy „fejlődés, fejlődés“, és rakjam zenéül a 2 x 2 néha 5 című film betétdalát.

Hiába, a tanári kar az elmúlt évben megrostálódott: a régi vonalas tanerőktől elbúcsúztak (Menzelt egyébként még évekkel ezelőtt távolították el a diákok kérésére), és pályázatot hirdettek azoknak, akiknek még van mondanivalójuk. Pályázat útján új, fiatal dékánja is lett az iskolának Michal Bregant személyében, aki kardot rántva áll az iskola bejáratánál, két tanárral és két portással együtt. Arcképeiket ugyanis a Harry Potter papírmasé reklámjára ragasztgatták a diákok.
Így maradt meg Chytilová, Němec, Vihanová és Vachek, és így lett például Němec tanársegédje a kísérleti videóiról ismert független filmes, Petr Marek, a „morva Godard“, vagy Chytilováé egy horvát rendező, a játékfilmes szak vezetője pedig a szlovák Dušan Trančík.

Külföldiek tehát a tanárok közt is vannak, és a diákok közt is jócskán: szerb, horvát, szlovák, szlovén, lengyel, orosz. A hetvenes évektől él e hagyomány: itt végzett Kusturica és Agnieszka Holland is. Eddig egyetlen magyar fordult meg itt, aki egy zseniális kisfilmet forgatott a „munkafolyamat ábrázolása“ című hihetetlen elsőéves gyakorlat számára: zsizsikes képen egy ember szarik. A régi vezetés ezt rögtön egy kirúgással jutalmazta. Én is elkövettem egy kis élcet: a dékán megkért, vegyem fel Švankmajer díszdoktorrá avatását. Mivel nagyon szeretem a mester Étel című filmjét, az egészből Chytilová és Švankmajer csámcsogó száját vettem fel, meg az ott feltálalt ételekből vagdostam kollázst. Ismerve az új tanári kart, ha nem így tettem volna, most én is repülhetnék.