sex hikaye

Tévé gyászkeretben

Ternyák Zoltán emlékfilm

2003. december 19. - Dániel Ferenc
Egy évig feküdt kómában. A temetéséhez szükséges pénzt sokfelől, keservesen adták össze. A színházi szakma elsiratta. Nemrég a TV2 negyven perces emlékfilmben búcsúzott Ternyák Zoltántól. Mindjárt, beszámolóm elején dühösen jegyzem ide: a televíziókban ma dívó eljárások szerint: jóval több időt-teret szánnak a túlélő pályatársak nekrológ rizsáinak, méltatásainak, mint amennyit a delikvens számára engedélyeznek. Így járt múltkor szegény Pernye András, egykori kedvenc zenetudós fenoménunk, akitől bőven maradtak archív anyagok. Erre a nem kívánt sorsra jutott szerencsétlen Ternyák Zoli, filmek, rögzített színházi előadások hőse. Reflektáltak rá s nem hagyták szóhoz jutni.
Köztudott, hogy lázongó volt, renitens, fékezhetetlen színész, önkifejezését mániákusan féltő. Iszákos, e műnem rosszabb értelmében, mert a pia nem ihletforrásul szolgált neki, hanem túlhevült személyiségét zsongította-tompította vele, váltakozó ritmusban. Mármost, hiába védelmezték, okadatolták Ternyák devianciáit 'őrzőangyalai': Tóth Tamás, Kőváry Kati, Kovács Lajos, nem lettünk bölcsebbek. Hogy a színészet könyörtelen szakma (szorgos memorizálás, feszes ritmus, beszédkészség, kölcsönös figyelem, testek összjátéka, stb...) - ezt végül is Szarvas József, Ternyák hűséges partnere merte kimondani híven, elmarasztalólag. S ekkor mégiscsak fölmerül a magyar színész-pedagógia csődje, ennek felelőssége, amely nem különbözhet az énekesek, a táncosok, a hangszeren játszók kötelező normáitól. S minél virtuózabb egy ifjonc (mint, történetesen a növendék Ternyák Zoli), annál inkább 'kijár' a testére-lelkére szabott szakmai 'tortúra'.

Sose fogjuk megtudni, hogy kellő terápiával tűrte volna-e a kínzatást. Kirobbanó sikerű pályakezdése a Hoppárézimi főszerepében (Zemlényi Zoltán, balesetet szenvedett kortársunk naplója nyomán, amely a gigászi életösztön és a gyilkos önirónia dokumentációja volt) -, nos, ebbéli szerepfelfogása arról tanúskodott, hogy 'érzékelte az arányokat', híven tolmácsolva a közönségnek. Azaz volt archimédeszi pontja. (A nekrológ-filmecske néhány percnyi bejátszással "utal erre", de Tóth Tamáséknak eszük ágában sincs 'elemezni", mi volt Ternyák alkatának erőssége, s miben rejlett ön -, és közveszélyes labilitása.) Hogy sóvárgott mások szeretetéért? Hogy otthontalannak érezte magát? Hogy tartott az elsivárodástól? Mindez, úgy, en bloc a színészmesterség mindennapi, átlagos velejárója. Teljesen normális ember nem megy színésznek.

Látunk egy, fájdalmas, magyarázatokkal tarkított, lefelé ereszkedő pályaívet - némi illusztratív dokumentációval, s látjuk az egyre szétesőbb Ternyák Zoltán bomló arcát, testét nemkívánatos pozíciókban. Mindez igaz. Ezért is nevezzük a felvételi optikát "objektívnek". Tárgyhíven rögzít és közvetít. Még az úgymond hiányokat is: árnyszerűen közvetíti, miért nem tudott előadássá érni szegény Ternyák Zoli Hamlet - alakítása.

Én úgy gondolom, akárki létezőről, színészről (sorsáról? bukásáról?) mégiscsak saját fennmaradt archív anyagai mondanak többet. Ternyák a filmje végén küszködik egy kései József Attila verssel, rendhagyóan, szabálytalanul, néha töredezve mondja. Ez az egész egyfajta interpretáció. De az övé.

Címkék

szakma , kritika



nka emblema 2012