Thomas Elsaesser: A német újfilm

Imázs vagy blamázs?

A történeti megközelítés ugyanis nem bizonyos filmes események és művek kronologikus felsorakoztatását fedi, és nem is egyszerűsödik le téma- vagy rendezőközpontú összegzéssé. A német újfilmként ismert vonulatot a szerző egyrészt a nemzeti filmművészet gazdaságilag meghatározott részének tekinti, úgy, ahogy az a Hollywood által dominált európai filmpiacon túlélni próbált, másrészt kulturális, művészi produktumoknak, hiszen az itt tárgyalt alkotók munkái nemcsak történeti meghatározottságukban, gesztusaikban társíthatók, hanem „bizonyos mértékben még stilisztikai koherenciát is mutatnak”.

Beállítás és beállítódás Wim Wenders

Nagy horderejű meglátásokhoz jut el a szerző kötetében azon túl is, hogy a fenti szokatlan módon kezeli a témát. Megállapítja többek közt, hogy a nyugatnémet független film újjászületésében az állami televízió közreműködésének volt óriási szerepe, s ez rövid úton a német újfilm megítélésének újragondolásához vezet: mennyiben és mihez képest új a német újfilm, ha olyan tényezők alakítják fejlődését, mint Hollywood és a televízió által propagált német kommerszfilm.

Elsaesser nem késlekedik eloszlatni azt a tévhitet, miszerint a német újfilm az avantgárd szerepét játszotta volna az elődök filmes hagyományával szemben. A német szerzői film szerinte nagyon is összetett kapcsolatban állt a piaci elvárásokkal és a művészi igényekkel, működőképességének hátterét pedig az a kultúrpolitika teremtette meg, amelynek célja egy nemzeti film- és médiakultúra létrehozása és fenntartása volt. Abból a megfontolásból, hogy a filmkészítés körülményei nemcsak a gyártásra, hanem magára a filmre is erősen kihatnak, A német újfilmben ezek a folyamatok valamivel nagyobb hangsúlyt kapnak, mint a művészi törekvések, amelyek a könyv materialista logikája szerint tiszta formában el sem különíthetők.

Az első fejezetek behatóan vizsgálják a német támogatási rendszert. A film mint társadalmi tér és mint speciális termék jelenik meg egy olyan történelmi környezetben, ahol „a kultúra inkább kiegészítője, semmint ellentéte az iparnak”: a televízión és a Filmtámogatási Tanácson keresztül gyakorolt állami intervenció következtében a német filmgyártásnak nem kellett tekintettel lennie a jegyárbevételre, ám újra kellett definiálnia a gyártási módot és a filmek használati értékét.

Ami az előbbit illeti, a filmkészítő egy olyan gazdasági szituációban találta magát, mely rá ”az önfoglalkoztató vállalkozó szerepét, az államra pedig a fő mecénásét osztotta”.  A filmek szerzői felemás helyzetbe kerültek, egyszerre több irányba lettek kiszolgáltatottak, s közben mégis fenn kellett tartaniuk a művészi függetlenség látszatát. Az így keletkező ideológiai feszültség lényegi része Elsaesser gondolatmenetének, innen indul meggyőző érvelése, amellyel a tüneti jelenségeket levezeti. Az újfilmes rendezők szinte kényszeres önelemzését emeli ki elsősorban, akik témáikban minduntalan az alkotói létforma és tevékenység különféle értelmezéseihez nyúlnak vissza (a művész mint hős, próféta, autodidakta outsider), és akik – különösen Fassbindernél, Herzognál, Wendersnél, Syberbergnél találja így – eltúlzott, parodisztikus vagy éppen ironikus zsenikultusszal válaszoltak a művészi megjelenés kívánalmára.

Kényszeres önelemzők Rainer Werner Fassbinder

A német újfilm, mint ahogy ezt a kötet három központi fejezete kifejti, a közönség nyomába eredt, a művészi igény úgy maradt meg, hogy azokkal a stratégiákkal párosult, amelyek a nézők meghódítását célozták. Vagyis a kommersz filmek szerzőihez hasonlóan az újfilmesek számára is a lényegi feladat a nézői azonosulás megteremtése, a történetben felkínált átélhető nézőpont felkínálása lett: a filmművészetet a közönségfilmre alapozták, de ezzel együtt radikálisan újragondolták annak szerepét a filmgyártásban. Miközben Fassbinder például kettős azonosulási alap megteremtésével érte ezt el, és Wendershez hasonlóan főszereplőkre koncentrált, mintha ők maguk is saját életük nézői lennének, Herzog a dokumentumfilm műfajából merített, Schlöndorff, Hauff és Petersen pedig a zsánerfilmekhez, irodalmi feldolgozásokhoz fordult. Ami közös bennük, a szerző szerint az az „Einstellung” funkciója (a német kifejezés egyaránt jelent beállítást és beállítódást): az azonosulás lehetősége nem a motivált karakter által, hanem a kameramozgás és vágások révén jön létre.

A német újfilm jelentős trendjei közül Elsaesser a dokumentumfilmhez és filmesszéhez közel álló filmek csoportját jelölő „élményfilmmel” foglalkozik részletesen. Nem ad átfogó képet a trendek vonatkozásában sem, könyve itt is megmarad az értelmezés szintjén. Az élmény kifejezés összetett tartalma – egyszerre lehet konkrét tapasztalat és a „tudatra ébredés” erkölcsi élménye –, lehetővé teszi számára, hogy közös mércével mérjen nagyon is különböző filmfajtákat: a nézőt az áldozatok, a kívülállók oldalára állító melodrámákat és a szándékosan kétértelmű vagy ellentmondásos azonosulási stratégiát alkalmazó avantgárd vagy feminista filmeket egyaránt társadalmi, politikai és esztétikai következményeik tekintetében tárgyalja.
 

Merítés a dokumentumfilmből Werner Herzog

Tanulmányának utolsó része a német újfilmet Németország, a német identitás viszonylatában vizsgálja. „Nemzeti imázs vagy blamázs?” – teszi fel a provokatív kérdést, melyet tágabb kontextusban, a nemzetközi fogadtatást és azokat a reakciókat is figyelembe véve válaszol meg, amelyekkel az alkotók viszonyultak saját mítoszteremtő pozícióikhoz: olykor túlburjánzó személyességgel, máskor egyenesen paródiával, hogy megszabaduljanak a kéretlen mandátumtól. Fassbinder, Herzog, Syberberg, Kluge, Schlöndorff, von Trotta és Helma Sanders-Brahms munkái identitáslegendák, a negatív és pozitív élményeket kezelni hivatott mítoszok, melyek együttesen, gyakran egymásra utalva alkotnak mitológiát.

A német újfilm visszafogottan ítélkező, távolságtartásra törekvő, tárgyát mélyrehatóan és komplexitásában vizsgáló mű tehát, amely mögött a leírt jelenségek apró részleteire kiterjedő ismeretanyag áll. Elsaesser a kötet végén mintegy 100 oldalban közöl bibliográfiát, filmográfiát, rendezői életrajzokat, valamint film- és névmutatóval segít a tájékozódásban. Könyve a modern filmkultúrában elmélyülni vágyók számára minden bizonnyal nálunk is alapművé válik.

Thomas Elsaesser: A német újfilm
Palatinus, 2004. 486 o.