Titanic: Borzasztó boldog

Csizmás pandúr

Itt van mindjárt a Henrik Ruben Genz Borzasztó boldog című filmje, ami csak azért nem fog fődíjat kapni a Titanicon, mert nem a versenyszekcióban mutatták be, a rendezőt azonban valószínűleg kárpótolja az a rengeteg hazai és nemzetközi elismerés (köztük Karlovy Vary nagydíja), melyeket a film eddig bezsebelt – nem érdemtelenül. Henrik Ruben Genznek (Hodder és a tündér, Kínai szerelem) a legkülönfélébb műfajok és hangnemek keverékéből egy olyan művet sikerült ugyanis a vászonra festeni, melyhez hasonlót utoljára talán Coenék műhelyében láthattunk.

A film főhőse, egy idegösszeroppanást követően száműzetésre ítélt seriff, aki átmenetileg egy isten háta mögötti porfészekben kénytelen szolgálatot teljesíteni. Amikor megérkezik ebbe a furcsa, nyomasztó városkába, a helyi orvos egy macskával és egy jótanáccsal látja el az 'új fiút', mely szerint jobb, ha hagyja, hogy a város a maga módján intézze az ügyeit. Robert azonban eminens nebuló módjára, jegyzettömbbel a kézben és előírásokkal a fejben igyekszik őrizni a rendet, ami sajnos nemigen fér össze a közösség saját(os) törvényeivel.

A legkülönfélébb műfajok és hangnemek keveréke

A várost az egyik szereplő úgy írja le, mint ahol csak sár van, meg tehenek, és mindenki gumicsizmában jár. A férfiak errefelé a kocsma, kurva, kártya szentháromság hívei, Robert azonban nem sört, hanem vizet iszik, és nem kér se nőt, se lapot. Ám miközben gyanakodva szemléli a mocsárba süppedő autót a város szélén, nem veszi észre, hogy bizony az ő talpa alatt is süllyedni kezd a sár. Mert a kívülállónak ebben a világban két választása van: megszoksz vagy eltűnsz. Seriffünk pedig amolyan „kék kapszulás” típus, ezért inkább a megszokást – a sört és a nőt – választja, és tornacipőjét gumicsizmára cseréli, hogy immár ő is térdig gázolhasson a város mocsarában.

Ahogy a szereplők sem a jól bevált sarkantyús csizmában lépik át a kocsma lengőajtaját, a rendező sem a megszokott zsánerek kitaposott útján jár. Hőseivel ellentétben azonban könnyed eleganciával lépked a műfajkeverés ingoványán, így filmje egy pillanatig sem süpped a szokvány csendes unalmába, ugyanakkor messze elkerüli a szélsőségesen egyedi látásmód értelmezhetetlen szövevényét is.

A dán sikeríró, Erling Jepsen (A sírás művészete) könyve alapján készült film krimibe oltott családi dráma a westernstruktúra jól ismert elemeivel, horrorba hajló jelenetekkel, nyakon öntve jó adag fekete humorral és egy kis abszurddal. Mintha a vidámpark elvarázsolt kastélyában bolyonganánk, ahol a görbe tükrökben kissé eltorzítva bár, de mégis a saját világunkra ismerünk. A korrupció, az idegenellenesség, a közönyösség maróan groteszk látleletét adja a film, miközben műfaji sémákkal játszó, fordulatos, egyedi hangulatú történet pereg a vásznon.

A férfiak errefelé a kocsma, kurva, kártya szentháromság hívei

Genz legnagyobb erénye pedig, hogy képes volt mindezt egy hibátlan, és igen tetszetős egységgé összegyúrni, ahol csakúgy, mint a nyelvben, tökéletes összhangban létezik egymás mellett a borzasztó és a boldog is. A harmónia megteremtéséhez persze nemcsak egy ügyes kezű rendező-forgatókönyvíró, hanem néhány remek színész is kellett (mindenekelőtt a főszereplő Jakob Cedergen és a férjet alakító Kim Bodnia), akik magától értetődő könnyedséggel állják meg a helyüket ebben a végtelenül összetett és ellenállhatatlanul furcsa világban.

A rendező és a színészek mellé odakívánkozik az operatőr (Jorgen Johansson) neve is, aki hideg, tompa színeivel, erőteljes, expresszív beállításaival szinte egyenrangú karakterré emeli a kisváros semmivel sem összehasonlítható, vicces-nyomasztó hangulatát.

A borzasztó boldog a Coen testvérek legjobb filmjeinek véres szürreáliáját idézi, Genz borongósabb, véres aratásoktól mentes világa azonban hidegebb, árnyaltabb tónusokkal dolgozik, mely bár valószínűleg megakadályozza, hogy kultfilmmé váljon, a néző mégiscsak borzasztó elégedett, talán még boldog is, hogy mindezt láthatta.