Titanic: Három asszony

Szőnyegbombázás

Minoo, a negyvenes éveiben járó, elvált asszony restaurátorként dolgozik a fővárosban, a Nemzeti Szőnyeg Múzeumban. Egy nap idős, szenilis anyját orvosi vizsgálatra kell vinnie. Előtte azonban betérnek a város legnagyobb bazárjába, ahol találkoznak egy kereskedővel, aki éppen kihátrál korábbi megállapodásuk mögül, hogy eladja értékes szőnyegét a múzeumnak. Az asszony a hiábavaló rábeszélés után felkapja a ritka darabot, rohanva távozik, hogy munkahelyére szállítsa. Teherán modern metropoliszának forgatagában a szőnyegárus utoléri őket, utcai vitájuk alatt az emlékezetvesztésben szenvedő, magára hagyott anyja eltűnik a muzeális értékű szőnyeggel együtt. A baj csak fokozódik, amikor kiderül, hogy a mobilon többször is keresett, huszonéves lánya, Pegah ugyancsak eltűnt. A magányos anya kénytelen elveszett szerettei keresésére indulni.

A Három asszonyban három generáció képviselői jelennek meg, a nagymama a múltat, az anya a jelent, a leány pedig a jövőt jelképezi. Az anya a munka megszállottja, figyelmét most is leköti a pótolhatatlan kelim szőnyeg megszerzése és kijavítása, eközben elhanyagolja a vele együtt élő családtagjait. Fogalma sincs arról, hogy egyetemista lánya már két félévet is kihagyott a tanulásból, fotográfusként keres pénzt, és szobát bérel, amely titkos életének menedékéül szolgál. Minoo hivatásánál fogva a múlt értékeinek megőrzője és megmentője, a tradíciónak, annak a világnak, amit amnéziás anyja képvisel, aki karjában a szőnyeggel elindul haza, ám eltéved emlékeinek helyszíneit kutatva. Közben lánya otthagyja a fővárost, poros sivatagi utakon autózik, felszed egy stoppost, aki a közeli archeológiai feltáráson vesz részt. A fiú felismeri a lány krízisét, aki megoldatlan problémái elől, önállóságát keresve menekül el otthonról, lázadása mögött pedig identitásának keresése is megbújik. A kutatás motívuma a generációk jellemzését és sorsát összeköti az iráni társadalom jelenével és jövőjével is.

Hagyomány és modernitás - szőnyeg és magazinok

Manijeh Hekmat rendezőnő dicséretes vállalkozása, hogy női portrékon keresztül reflektál a mai társadalmi valóságra, ami kétszeresen is nehéz feladat. Egyrészt az iszlám kultúrában a férfidominancia miatt a nők szerepe, ábrázolása eleve háttérbe szorul, másfelől a kemény cenzurális eszközök lehalkítják a politizálás és a társadalomkritika hangjait. Ezzel is magyarázható, hogy a női figurák kevésbé élnek, kissé sematikus a lázasan nyomozó anya vagy a sivatagi pusztaságban céltalanul utazó leány karaktere. Esetenként nem többek, mint az alkotók mondandójának szócsövei. Nem sikerült túllépni a közhelyek szintjén akkor sem, amikor a városi nők alakját szembeállítják a vidékiek sanyarú sorsával, a természettel folytatott kemény küzdelmükkel, gondoljunk csak a hóesés vagy az abortusz motívumára. A falusi folklór mégoly jelzésszerű árnyékában a realizmus kicsorbul, az egzotikum megsemmisíti a kimódolt ellentétpárt, visszaűzi azt a fehér papírlapokra. A férfiak még inkább elnagyoltak és egysíkúak, a lehetséges társadalmi feszültségből itt semmit sem érzünk.

A rendezés a lineáris dramaturgiát követi, az egyszerűséget a triviális történet és néhány visszatérő dokumentarista eszköz, a nagylátószögű optika vagy a véletlenszerű svenkek alkalmazása jelzi. A stílus mellett a koncepció is nélkülözi az eredetiséget, hiszen a szőnyeg szimbolikus értelmezését, a tradicionális, ősi kultúra és a modern, mai élet közötti összekapcsoló szerepét már Mohsen Makhmalbaf Gabbeh című filmjében is láthattuk, sokkal színvonalasabb tálalásban. Manijeh Hekmat munkája viszont a szentimentális hangulatokat erősíti fel, az időről időre felcsendülő, beszédes és melankolikus dalok pedig észrevétlenül a jelentéktelenségbe ringatják ezt a többre hivatott produkciót.