Titanic: No Distance Left to Run, Under Great White Northern Lights
Harmónia nélkül nem megy
A No Distance Left to Run és az Under Great White Northern Lights két olyan film a Titanic Fesztivál zenés szekciójában, amelyek főszereplői nélkül nem lehet elmesélni a kilencvenes- és a kétezres évek popzenéjének történetét.
A filmben archív felvételek, frissen rögzített interjúk és a visszatérő koncertek, és az azt megelőző próbák képsorai váltják egymást, úgy adagolva, hogy semmiből sem érzünk hiányt. Pedig Damon Albarn Blurön kívüli ezerféle projektjével (pl. Gorillaz, The Good, the Bad and the Queen, stb.) vagy Graham Coxon szólólemezeivel egy kétszer ilyen hosszú filmet is meg lehetne tölteni, de Dylan Southern és Will Lovelace kordában tartotta az anyagot.
Nyilván a frontember Albarn és a gitáros Coxon a zenekar felbomlásához vezető kapcsolata, a Blur brit identitásának kialakulása, a dalszövegek alakulása, vagy a sztárlét problémái nagyobb hangsúlyt kapnak, de például az Oasissal vívott nagy „britpop csata” csak annyit, amennyit megérdemel. Visszaemlékezéseikben a tagok (az említettek mellett Alex James basszusgitáros és Dave Rowntree) is szinte csak a lényegre szorítkoznak: ez drogozott, az elvált, emez ilyen életet élt, amaz olyat, az egy jól sikerült lemez volt, ez nem. Nem is hiányzik a körítés, a nosztalgia, ami megtörtént, megtörtént, a többit pedig megoldják a képek.
A háttér-információk birtokában már a folyamatosan változó sajtófotók is sokat elárulnak a Blur életéről, de az archív filmrészletek az igazán érdekesek, az elszaporodó tinédzserrajongók látványa például egészen döbbenetes, egy olyan részletet ad hozzá az együttes történetéhez, amit nem nagyon lehetett Magyarországon érezni a kilencvenes években; és az iskoláskorú Damon Albarnt színi-társulatban látni mégiscsak nagyon mulatságos.
Amilyen gyorsan tálalják a feloszlást, olyan gyorsan intézik el az újraegyesülést is (nagyon vicces, hogy a Blur-mentes években Albarn elől szószerint bujkáló Coxon végül egy pillanat alatt visszaváltozik a barátjáért mindenre képes bajtárssá), és máris a visszatérő koncerteken találjuk magunkat. A Kelet-Angliai Vasútmúzeumtól a Glastonbury Fesztiválig vezet az út, ahol a Blur legjobb formáját hozza, és a Tender alatt a katarzis is eljön.
A No Distance Left to Run egy olyan zenekarról szól, ami a saját útját járja, állandóan önmagát keresi, és aminek sikeressége, mint sok más nagy együttes esetében, két nagy egyéniség egyensúlyán múlik. A sztoriból csak az hiányzik, hogy a nagy visszatérés a koncertekre korlátózódott, az új Blur lemez illúzió maradt csupán. (Trailer)
Amennyire meghatározó zenekara volt a kilencvenes éveknek a Blur, a kétezres években legalább akkora főszerepet játszik a Detroitból indult White Stripes. Volt idő amikor sokan nem értették, hogy mit akar a zenekar kizárólag dobra és gitárra építve, de Meg és Jack White egyszerűsége, őszintesége és szenvedélye végül mindenkit meggyőzött. Be kellett ismerni: a korábban házas- ill. testvérpárnak is beállított duó zenéje nagyon is működik, pedig „csak” bluest játszanak. Persze kellett mindehhez a jellegzetes piros-fekete-fehér színvilág és néhány jól eltalált videó, de hatásos zene nélkül nem működne a dolog.
A zenekar 2007-ben tízéves fennállását ünnepelte (ekkor jelent meg a hetedik nagylemez, az Icky Thump is), és ebből az alkalomból Kanadába szerveztek koncertturnét, úgy, hogy ne csak az olyan hagyományos helyszíneket érintsék, mint Toronto vagy Montreal, hanem hogy lefedjék a világ második legnagyobb országának összes tartományát. Még ez sem elég, minden állomáson beiktattak egy speciális fellépést is, ahol váratlan helyszíneken lepték meg az adott város lakóit, csak úgy, passzióból, hiszen annyi távoli hely után ideje megismerni tüzetesebben, „mi van az utca túloldalán”. White-ék magukkal vitték Emmett Malloyt is, aki az épp akkor megjelent hetedik WP lemezhez, az Icky Thumphoz készített videókat, de már a 2005-ös My Doorbell klipjét is ő rendezte, Brandon nevű testvérével közösen.
A 16 mm-es kamerával, főleg fekete-fehérre rögzített anyagot eredetileg nem tervezték egész estés filmmé vágni, de a tartalom végül megkívánta a formát, így megszületett az Under Great White Northern Lights. Az akkora már világhíres és dollármilliomos Meg és Jack olyan városokban lépnek fel, mint Whitesnake vagy Yellowknife, olyan helyeken, ahol a polgármester saját kocsiján viszi be őket a repülőtérről, zenélnek jachton, buszon, malomban, ifjúsági táborban, bowling-teremben; kisbabáknak, gyerekeknek, felnőtteknek, még egy eszkimó nyugdíjas otthon lakóinak is.
Nem maradunk le a hagyományos koncertélményről se, a White Stripes minden helyszínen robbantja a házat. Jack folyamatosan tombol, bejárja az egész színpadot, míg Meg minden hagyományos dobiskolát felülíró stílusában vég nélkül puffog, tagadhatatlanul egyenértékű társ. Ha egy képkockába kéne sűríteni az egészet, az az lenne, amikor Meg ártatlan szemekkel zakatol, Jack pedig közvetlenül a dobszerkóval szemben visít, ahogy csak bír.
A kettejük között működő mágikus energia a koncertek világán kívül is megvan, erről tanúskodnak a fellépésmentes felvételek. Az örökmozgó Jack és a hallgatag Meg a tengerparton sétál, a szállodai szobában lazul, és közben egy-egy pillantásuk, érintésük olyan mélységeket tárt fel a kapcsolatukról, ami szavakkal igazából el se lehet mondani.
Az Under Great White Northern Lights csak egy darabkát mutat be a White Stripes életéből, de korántsem egy szimpla turnéfilm. Egy olyan zenekarról szól, ami nagyon élvezi, amit csinál, aminek tíz év után sem törik meg a lendülete, és amit egy párját ritkító harmónia működtet. (Trailer)
