Tóth Zsolt 

Mesterséges spontaneitás

filmhu: Mennyire tág tér ez a szakma az önmegvalósításra?

Salamon András: Getno

Tóth Zsolt: A rendező az, aki elképzeli a film látványvilágát, de ha mindezt látni is szeretné, olyan embert kell felkérnie, aki ezt kivitelezni is tudja. Vannak rendezők, akik inkább a történetre koncentrálnak, és a kivitelezés nem izgatja őket annyira – ilyenkor az operatőr nagyobb teret kap, több javaslatom lehet, a beállítások nagy részét kézben tarthatom, mert a rendező főként a színészekkel és a dialógusokkal foglalkozik. Ez azonban konfliktust is hordozhat magában, hiszen ha csak erre koncentrál, nem érdekli igazán a napszak, a helyszín vagy a fényirány, ami fontos lehet abból a szempontból, hogy egy egységes anyag elkészülhessen. Akit a „kép” is érdekel, azzal együtt gondolkodhatunk.

filmhu: Most, a Getno esetében mennyire kaptál szabad kezet?

T. Zs.: Salamon András nagyon tudja, hogy mit akar, jó szeme van a helyszínekhez, látja maga előtt ezt a filmet. Nekem az a feladatom, hogy realizáljam az elképzeléseit úgy, hogy az ötletei csak a lehető legkisebb csorbát szenvedjék. A cél, hogy közös nevezőre hozzuk az elképzeléseinket, a lehetőségeket és az álmokat. 

filmhu: Miért téged kért fel erre a munkára?

T. Zs.: Egy rendező valószínűleg nem véletlenül keres meg pont engem, aki pedig nem keres meg, gondolom, az sem véletlenül teszi. Salamon András, rendező több anyagomat megnézte, és ott olyan típusú fényeket, hangulatokat látott, amik megtetszettek neki. Amikor a produkcióba kerültem, úgy volt, hogy két kamerával forgatunk, én dolgoztam volna az egyikkel. Ez nagy költségvetésű stúdiófilmek esetében nem ritkaság, az amerikaiak 2-3 kamerával dolgoznak egyszerre, egy irányból több kamera működik. Ezt, a mi a két kamerás megoldásunkat azonban, úgy képzeld el, mintha a beszélgetésünket nem egy, hanem két irányból venném fel, keresztben. Az eredeti elképzelés szerint ez a jelenetek spontaneitását és a munka meggyorsítását segítette volna elő, és a színészeknek is nagyobb szabadságot engedett volna. Végül egy kamera maradt, amivel nekem talán jobban megy a munka. 

filmhu: Operatőrként milyen stílus jellemez?

A Játszó gyerekek forgatásán

T. Zs.: Ez nem egy zárt dolog – még azzal sincs összefüggésben, hogy melyik rendező kéri fel az embert, hiszen egy rendező is készíthet többféle stílusban filmeket. Van úgy, hogy egy operatőr saját stílust alakít ki, esetemben egy kicsit sötétebb hangulat, komorabb világ az, ami a filmjeimből visszaköszön, de most a Getno nem ilyen lesz. Nem egy kivasalt hollywoodi vígjátékot tervezünk, hanem egy zaklatottabb, lélegzőbb képi világú fekete komédiát, amit nem könnyű megvalósítanom. Egyik kollégám mondta egyszer, hogy egy nagyon erős hangulatú kép megölheti a poént. Meg kell találnom azt a határt, amikor még úgy hagyhatom elszabadulni az árnyékokat a színészek arcán, hogy az ne zavarja a jelenetet. 

filmhu:Végig kézikamerával dolgozol majd?

T. Zs.: Általában igen, de reményeim szerint használok majd steady cam-et, és autofahrtok is lesznek. A kézikameránál nehezebb a fényeket beállítani, nehezebb a világítást kivitelezni. A színész mozgásában is sokkal több „lyuk” van – keményebbek a fény-árnyék játékok az arcán. A Getno esetében azonban ez nem lesz gond, mert ezek a típusú képek pont a film karcosabb világát emelik majd ki, illeni fognak egy fekete komédia hangulatához.

filmhu: Salamon András, a rendező említette a film néhány referenciapontját, Jeles András Kis Valentino és John Cassavettes New York árnyai című filmjeit. Meg kellett nézned kötelező jelleggel a forgatás előtt ezeket a mozikat?

T. Zs.: Nagyon sok olyan film volt, amiket látott, és ajánlotta, hogy nézzem meg én is, és volt, hogy ketten mentünk el a moziba. Közösen láttuk az Istenek városát, és a Kiskakukk című filmeket – annyira más képeket szeretne megvalósítani ebben a moziban, hogy minden filmet, amiben az elképzelései egy kicsit is tetten érhetőek voltak, rögtön szeretett volna megmutatni nekem is, az Istenek városában például a kézikamera mozgására hívta fel a figyelmemet. Szeretnénk, ha a néző tényleg úgy érezné, hogy az adott szcéna a szeme előtt zajlik, mintha kilesné azt a családot, amelyről a Getno története szól. A dokumentarista jellegű képeket, azt, hogy minden spontánnak tűnjön a vásznon, azonban az előzi meg, hogy én megfelelő fényeket kreálok. A mesterséges spontaneitás nem könnyű feladat. 

filmhu: Szerinted mitől válik jó szakemberré egy operatőr?

T. Zs.: Ha a technikai paramétereken túlmutatóan valami pluszt tud hozzáadni a filmhez és segíti a rendező munkáját. Nem jó szétválasztani, bár sajnos időnként külön lehet, hogy az adott film jó volt-e vagy csupán jól nézett ki. Ebben az esetben el lehet gondolkodni azon, hogy a képek nem öncélúan voltak-e szépek. Az operatőrben együtt él a művész és a technokrata, aki a technikai tudását megpróbálja a művészet szolgálatába állítani.