Vademberek - A vadság kora - beszélgetés Szurdi Miklóssal

Lassan a befejezéséhez közeledik Szurdi Miklós legújabb játékfilmje a Vademberek, amely négy fiú találkozását meséli el egy idegennel és saját elhatalmasodó agresszivitásukkal egy dunai szigeten. Ennek kapcsán beszélgettünk a rendezővel.

– Hosszú ideig nem találkozhattunk veled a mozikban. Az első két filmed, a Hatásvadászok és a Képvadászok után átkerültél a tévéhez, ahol nagyon sikeres sorozatokat készítettél (Linda, Angyalbőrben, Família Kft, Privát kopó, Tv a város szélén). Mindez személyes választás volt, vagy külső okok miatt nem jutottál nagyjátékfilmhez?

– Mikor a Hatásvadászokat forgattam, színházrendező voltam, és fogalmam sem volt, hogyan kell filmet csinálni. Ami a két szakmában azonos, azt, azt hiszem, nagyon jól tudtam: színészekkel bánni, történetet mesélni. A film technikáját azonban alig ismertem. A Hatásvadászok nagy szakmai és közönségsiker volt. Szerencse is kellett hozzá, illetve az, hogy képes voltam megragadni egy lehetőséget. A Képvadászok, mint minden második film, sokkal nagyobb kihívás volt, és sokkal kisebb siker. De addigra én már beleszerettem a filmbe, beleástam magam, és a mai napig jobban is kedvelem, mint a színházat. A filmben nagyobbak a lehetőségek, tágabb világ, amiben személyesebben tudok történetet mesélni.
A Képvadászok sikertelensége, és mindenféle objektív és szubjektív körülmény miatt nem jutottam játékfilmhez. Volt egy tervem, amit végül tévéfilmként csinálhattam meg, Öld meg a másik kettőt volt a címe. Csak egyszer ment le a televízióban, pedig én nagyjátékfilmet szerettem volna.
Ezután elkezdtem tévésorozatokat csinálni. Talán én készítettem a legtöbb sorozatot Magyarországon, és azt hiszem, a filmkészítés manuális részét igazából ezekben tanultam meg. Tehát most 50 évesen úgy érzem, hogy egyesül bennem a technikai tudás avval a tehetséggel, ami a Hatásvadászokban megvolt bennem, s amit remélek, nem vesztettem el.

– Milyen érzés volt hosszú idő után újra nagyjátékfilmet rendezni?

– Én az olyan tévésorozatokat is, mint a Família Kft, ami egy szappanopera volt, ugyanolyan örömmel és műfajhoz képest nagy gonddal próbáltam csinálni, mint egy nagyjátékfilmet. Nem volt bennem görcs amiatt, hogy most újra játékfilmet forgatok. Megpróbáltam megtalálni a legjobb eszközöket, és igyekeztem kihozni a nagyon rossz technikai körülményekből, amit csak lehet. A mi életünk mindig abból áll, hogy szarból várat építünk, de aztán senki nem nézi, hogy miből épült ez a vár.

– Hosszú előtörténete van a Vadembereknek: számos forgatókönyv-verzió, sorozatos tesztvetítések – ez még viszonylag szokatlan itt Magyarországon. Hogy alakult ki a jelenlegi változat?

– Tulajdonképpen két élete van a filmnek. Az egyik: nem én rendeztem volna a filmet, hanem Bán Róbert, aki sajnálatos módon megbetegedett, és ekkor kerestek meg engem, a forgatás kezdete előtt 2-2,5 hónappal. Már ők is több verziót csináltak a forgatókönyvből, és előzetesen le is tesztelték.

– A te kezed alatt sokat változott a kiindulási alapanyag?

– Nagyon tetszett a film alapproblémája, s mivel mindenki a saját filmjét csinálja, én is nekiálltam átírni a forgatókönyvet, és ezután még legalább öt verzió készült, mire eljutottam a végső változatig.

– A Vademberek alaptémája az erőszak és az agresszió természete. Négy fiatal elindul, hogy lazítson egy a kicsit egy “sajátjukénak” tekintett dunai szigeten. Most azonban nincsenek egyedül, felbukkan Predrag, a “jugoszláv” uszályos, s egy félreértés nyomán beindul egy erőszakra épülő ördögi kör. Miért érzed ilyen aktuálisnak az agresszió és az idegenség témát?

– A mostani felgyorsult világban nagyon sok minden terheli meg a gyomrunkat, lelkünket, tudatunkat. Azt gondolom, jó, ha tudjuk, félnünk kell attól, hogy egy váratlan helyzetben nem fog-e szélsőséges módon kitörni belőlünk ez a feszültség. A fiatalok azért mennek a szigetre, hogy kiszakadjanak a civilizációból, a társadalomból, egy kicsit tombolni akarnak, s eszükbe sem jut, hogy annyira kiszakadhatnak belőle, mint ahogy végül bekövetkezik. Az is fontos, hogy a filmben szereplő 30 év körüli főhősök fiatalkora – a 20 és 30 év közötti életszakasz – a magyar 90-es évekre, egy tárdsadalmilag, morálisan nem kiforrott, helykereső időszakra esik. És én azt hiszem, hogy éppen ebben az életkorban dől el, hogy valaki milyen ember, milyen férfi lesz.

– És Predrag?

– Predrag egy kicsit más kérdés. Rajta keresztül az idegengyűlölet és a rasszizmus témája kerül elő. A fiúkénál társadalmilag alacsonyabb réteget képvisel, ám morálisan e négy intellektus fölött áll.

– Míg a négy fiú között még úgy tűnik, működnek valamennyire a fékező mechanizmusok, de az idegennel, a “jugoszlávval” szemben már nyílt utat kap az erőszak. Meglehetősen provokatív helyzet. Érdekes, hogy a film alapját képezőCsák Gyula novella jó pár évvel ezelőtt íródott.

– Az első jugoszláv háború idején született az első forgatókönyv-változat, és a téma, sajnos, most is rettenetesen aktuális. Azt gondolom, hogy amikor egy társadalom bajban van, mindig megkeresi azokat, akiket a bajok okozóinak kiálthat ki, vagy azért, hogy ne kelljen a valódi bajokkal foglalkozni, vagy mert nem lehet a valódi bajokkal igazán mit tenni.
Az ember mindenképpen ki akarja tölteni valakin a baját. Predrag minden szempontból alkalmas lény: eléggé elítélhető, és eléggé idegen, ha úgy gondoljuk, hogy ez igazolja tettünket, de egyben elég erős ahhoz, hogy legyőzni sikerélményt jelentsen.

-- Ha jól tudom, amikor átvetted a rendezést, új színészeket is hoztál a filmbe.

– Igen, ennek megint több oka volt. Egyrészt a forgatókönyv változásával kicsit megváltoztak a szerepek. Másrészt én mániákusan színészcentrikus rendező vagyok, és vannak olyan színészek, akikkel nagyon szívesen dolgozom, akikben nagyon bízom.

– Cserhalmi választása Predrag szerepére a te választásod volt?

– Az én választásom. Más volt kijelölve erre a szerepre, de én kifejezetten ragaszkodtam Cserhalmihoz.

– Nem volt olyan félelmed, hogy le fogja játszani a fiatalokat az öreg, rutinos róka?

– Cserhalmi egészen kiváló színész, akiről azt gondoltam, hogy orrba fogja vágni majd ez a szerep, és nagyon-nagyon érdekes lesz. Úgy gondolom, hogy a film egyik nagy erénye, hogy Cserhalmi egy egészen új arcát mutatja, szerintem kitűnően és hitelesen játssza Predragot. A forgatás nagyon sűrű és nagyon gyors volt, mindössze 25-26 napunk volt rá. Emiatt is fontosnak tartottam Cserhalmit, aki a legfegyelmezettebb színész, akivel valaha találkoztam: szemkápráztatóan pontos és profi, és az ő példamutatása, munkamorálja átragadt a fiatalokra.

– Mi volt a legnagyobb kihívás a film elkészítése során?

– Talán az, hogy amint említettem, hihetetlenül rövid idő alatt, kevés eszközzel kellett dolgoznunk. Mert a pénz eszközt is jelent, például, hogy nincs egy normális kameramozgatóm. Miközben a nézők mindennap fantasztikus kameramozgásokat látnak az amerikai filmekben, addig, ha te meg akarsz fordulni a kamerával, akkor kézbe kell venni, ami hihetetlenül ősi módszer. Ráadásul mindennek jelentése van, annak is, hogyan mozdul meg egy kamera. Megtalálni egy olyan film adekvát képi világát, amely jobbára egyetlen helyszínen játszódik – ez volt talán a legnehezebb dolog, a filmben némi kívánnivalót hagy is maga után. És ez legkevésbé sem az operatőr hibája. Sőt, azt gondolom, hogy amit Szalai András mindebből kihozott, az a dologhoz képest nagyon jó. Sajnos mindig adódik valami, ami miatt azt kell mondani: ahhoz képest jó.

– És mi okozta a legnagyobb örömet?

– A legnagyobb örömet nekem mindig a színészekkel való munka jelentette. Például soha nem dolgoztam még együtt a Kamarás Ivánnal. Nem ismertem. Nehezen, nyögvenyelősen indult a dolog, és nagyon jó munkakapcsolat lett a vége. Emellett még az a prózai dolog is örömet okozott, hogy nem csúsztunk ki az időből, és képesek voltunk hihetetlen rövid idő alatt megvalósítani azt, amit szerettünk volna, azt hiszem, nem is nagyon rossz minőségben.

– Magyarországon némileg rendhagyó módon, számos tesztvetítést is tartottatok különböző egyetemeken. Mennyit változott ezek hatására a film?

– Nemcsak a forgatásra, az utómunkálatokra is kevés idő állt rendelkezésre. Elkészült egy első verzió, és azt elkezdtük vetíteni. Mindehhez a producer ragaszkodott. Végül is nem bánom, bár az ember nem szívesen ad ki a kezéből semmit félkészen, márpedig ez egy félkész dolog volt. Nagyon sok egyetemre elmentünk, levetítettük a filmet, és utána beszélgettünk a nézőkkel. Jó érzés volt, mert mindenhol jól, messze a várakozáson felül fogadták a filmet, és általában használható dolgokat mondtak. Az első tíz tesztvetítés után kaptam lehetőséget arra, hogy még egy kicsit dolgozzak a filmen, sajnos messze nem annyit, mint szerettem volna, és szeretnék még. Azóta már sor került az újabb tesztvetítésekre, talán még kicsit jobban is fogadják a javított változatot, s ez biztató.

– Most már akkor sínen van a film?

– Még nincs. A film nem celluloidra készült, nem 35-ösre, hanem a mai videótechnika csúcsát jelentő Digit-Beta-ra. Minőségileg nem ez a legtökéletesebb megoldás, de ahhoz, hogy filmre forgassuk a Vadembereket, a költségvetés három-négyszerese kellett volna. Most pályázunk, hogy az anyagot filmre nagyíthassuk, ami szintén nagy költség. A pályázatokhoz csatoljuk a tesztvetítéseken kitöltött tesztlapokat, amik azt bizonyítják, hogy erre a filmre igény van, érdemes rá áldozni, talán még szűken vett közönségsiker is lehet belőle.

– Ha minden sikerül, amit szeretnétek, akkor mikor lesz látható a film a mozikban??

– Nyár végére, őszre tervezzük elvben a bemutatót.

– A Vademberek után mik a további terveid?

– Van egy nagyon nagyszabású, már tíz éve érlelődő tervem egy drága és nehéz filmre, de nem akarok semmit elkiabálni, napról napra változik ezzel kapcsolatban a helyzet.