Valami Amerika

Az utóbbi években a populáris műfajok frontján végzett itthoni kísérletek egyik legjelentősebb eredménye, hogy potenciális nézők tömegeiben alakították ki az elutasítás reflexét a magyar tömegfilmmel szemben is. Különösen a vígjátékok tekintetében érzékelhető jelentős deficit az alkotói gerjedelem és a késztermék, a szándékok és a megszületett mű között: a fél évszázada Csipkerózsika-álmát alvó, valamennyi közül a legjelentősebb hagyománnyal rendelkező honi filmműfajt hiába próbálják évente többször is újjáéleszteni az elszánt komédiások, ez eleddig senkinek sem sikerült.

Épp ezért számít örvendetes eseménynek, ha akad valaki, aki legalább részsikerekkel büszkélkedhet. A Valami Amerika készítői előtt egyszerre állhattak mintaként a két világháború közötti időszak magyar vígjátékai és a hollywoodi romantikus komédiák, a film mégis eredeti tónusú, friss hangú darab. Remélhetőleg eléri célközönségét, és ebben közrejátszhat, hogy húszas éveik végén járó fiatalok készítették: az eddig reklámban utazó, nagyjátékfilmmel most debütáló Herendi Gábor rendező vagy a spanyol Jordi Rexach operatőr mellett a szereplők java része is alig idősebb a megszólítani kívánt generáció tagjainál.

A történet egy külföldre szakadt, és ott producerré emelkedett hazánkfia budapesti látogatása során átélt kalandjairól, illetve az őt körülrajzó, meglehetőst érdekorientált figurák sorsáról tudósít. Noha a téma a mai magyar rögvalóságban gyökeredzik, az alakok – a feltörekvő és sikeres üzletember, a lecsúszott egzisztenciájú művészlélek vagy a dörzsölt szélhámos – pedig szintén a hazai viszonyok szülöttei, az alkotók dicséretére legyen mondva, hogy nem kívánták „üzenettel” csurig tölteni a mesét, és a szórakoztatásra helyezték a hangsúlyt. Erőlködésnek szinte nyoma sincs, a jellem- és helyzetkomikumban rejlő lehetőségeket jól kihasználó, továbbá vérbő verbális humorral operáló film cselekménye csak ritkán enged meg holtjátékot, és bár a slapstickre kikacsintó epizódok (ilyen például a Szabadság-hídon lezajlott jelenet végén az egyik szereplő Dunába taszajtása) mintha kevéssé simulnának bele a mesébe, egészében véve mégis stílben tartott történet ez. A Valami Amerika egyik további erénye, hogy – noha a történet bővelkedik finom, a reklámipar működésével kapcsolatos (ön)reflexív pillanatokban is – Herendi ellenállt a reklámfilmes múltjából fakadó kísértéseknek, és nem igyekezett formanyelvi zsonglőrmutatványokkal megtölteni az anyagot. Nem klipet készített tehát – mint például nemrég a Pizzás alkotói tették –, hanem egy látványvilágában (is) mértéktartó kamaradarabot forgatott, amelynek ereje abban áll, hogy alig akar többnek látszani, mint ami. Habkönnyű vígjátéknak.