sex hikaye

Vass Teréz: Halálosan féltem ettől a szereptől

Naiva karakterszerepben

2009. október 26. - Vodál Vera
Vass Teréz: Halálosan féltem ettől a szereptől
A 40. Magyar Filmszemle fődíjas alkotásának főszereplője, Vass Teréz adott exkluzív interjút a filmhunak. A fiatal színésznővel többek közt az első nagyjátékfilmről, építészetről, gyerekkorról és tévénézési szokásokról beszélgettünk, de szóba került a főiskola, a Nemzetiből való elbocsátás, a kortárs színjátszás és az is, hogyan kell egy autista ember agyával gondolkodni. 

Filmhu: Kezdjük az elején: 18 évesen vettek fel a Színművészetire. Ebből arra következtetek, hogy egyenes út vezetett erre a pályára.

Vass Teréz: Általános iskolában az ember dráma tagozatra jár, szereti a verseket, sokat olvas, hisz a gondolat erejében, aztán jön a Légy jó mindhalálig, Nyilas Misi... ott ülsz a színházban, potyognak a könnyeid, és hitetlenkedsz azon, hogy mire képes az a három mondat. A debreceni Ady Endre Gimnáziumban kezdtem középiskolai tanulmányaimat, azután feljöttem Budapestre. 15 évesen játszottam Molnár György Egyszer élünk című filmjében, közben elfogyasztottam két vagy három gimnáziumot. 17 évesen találkoztam Varga Éva színésznővel, aki indított a Pesti Magyar Színházban egy stúdiót. Még a gimnázium alatt felvettek oda, így már a főiskola előtt belekóstolhattam a színházi létbe, ami nagyon nagy dolog volt, hiszen szülővárosomban, Kisvárdán összesen egy kultúrház van. Az érettségi után csak a Színművészetire jelentkeztem, és szerencsére fel is vettek.

Ülsz a színházban, potyognak a könnyeid, és hitetlenkedsz
Fotó: Valuska Gábor

Filmhu:
A Lukáts-Jordán osztályba. Miben váltotta be a főiskola a hozzáfűzött reményeket, és miben okozott csalódást?

V.T.: Fantasztikus tanáraim és osztálytársaim voltak. Jordán Tamás azzal vett fel minket, hogy egy színésznek kell, hogy véleménye legyen a világról. De a főiskolán már nincs idő a véleményedre, sokkal égetőbb problémák foglalkoztatnak, félsz, hogy kirúgnak, hogy nem vagy elég jó, és ebből a mesterséges helyzetből dolgozol, amibe belekényszerültél.

Filmhu: A főiskola után a Nemzetibe szerződtél. Nem éreztél vonzalmat a progresszívebb, kortárs vonal iránt? Gondolok itt például Horváth Csaba társulatára, a Forte Danse-ra, amelyet több osztálytársad is választott.

V.T.: De, érzek vonzalmat. Képes lennék elcsábulni, de nem tudnék hűséges maradni, ha egy kőszínházi ajánlatott kapnék..

Filmhu: Az igazgató váltáskor - sokakkal egyetemben - kitettek a társulatból. Alföldi döntése mennyire ért váratlanul és hogyan hatott rád?

V.T.: Nem ért váratlanul, de beledöglöttem.

Filmhu: Mi történt azóta?

V.T.: Májusban rúgtak ki, akkor kezdtük el forgatni a filmet. Azután keresgéltem helyeket, volt is kilátásban egy-két lehetőség, de akkor közbelépett a fiam érkezése. Egy filmet leforgathatsz két hónap alatt úgy, hogy nem látszik az állapotod, egy színdarabot játszani kell tíz hónap múlva is.

Félsz, hogy kirúgnak, hogy nem vagy elég jó
(Földes Eszter és Vass Teréz az Utolsó időkben)

Filmhu:
A filmszínészetet mennyire érzed pályád elengedhetetlen tartozékának?

V.T.: A férjem miatt (a színésznő férje Mátyássy Áron filmrendező – a szerk.) benne van a mindennapjainkban a film, másrészt Magyarországon a filmszínészet, mint olyan gyakorlatilag nem létezik. Van néhány színész, akik gyakran megfordulnak közönségfilmekben, de azt gyanítom, ők sem tartják magukat filmszínésznek. Természetesen szeretnék forgatni, de ez elég nehéz ügy. Egyrészt vannak rendezők, akik a külföldi színészeket preferálják, mert állítólag a magyarok túl szemérmesek. A másik eset, hogy a rendező azt gondolja, neki Múzsa kell, választ egy színésznőt, és csak őt foglalkoztatja.

Filmhu: Az Egyszer élünk volt az első filmed. Milyen emlékeket őrzöl erről a forgatásról?

V.T.: Kardos Sándort. Kimondatlanul is személyes viszony alakult ki köztünk.  Egyébbként néha meggyűlik a bajom az operatőrökkel, szoktam velük balhézni, hogy figyeljenek rám. Nekem szükségem van arra, hogy ugyanannyira fontos legyek az operatőrnek, mint a rendezőnek. Hogy legyen köztünk olyan intimitás, mint a rendezővel.

Filmhu: Az Utolsó idők forgatásán sok 'kezdő' gyűlt össze. Áron első filmje volt, Neked is az első játékfilmes szereped, Kádas Józsefnek is....

V.T.: Igen, és többeknek egyfajta visszatérés. Az biztos, hogy Áron és Joci (Kádas József – a szerk.) nélkül ez a film nem az lenne, ami, én legalábbis biztosan csak ebben a felállásban tudtam ezt a szerepet eljátszani. Ugyanakkor halálosan féltem tőle, a forgatás előtt két héttel azt hittem, hogy nem fogom tudni megcsinálni, és itt valami óriási tragédia fog történni. Ugyanakkor tudtam, hogy nem ronthatom el a férjem első filmjét, az másodlagos volt, hogy én esetleg rossz leszek vagy megbukom.

Tudtam, hogy nem ronthatom el a férjem első filmjét
(Vass Teréz és Mátyássy Áron a forgatáson)

Filmhu:
Keresgéltem utánad a neten, de nem igazán találtam megnyilatkozást, az Utolsó idők kapcsán sem.

V.T.: A Filmszemle után érkezett sok felkérés, de akkor ezeket elhárítottam. Egyrészt azért, mert egészen más állapotban voltam, hiszen a fiamat vártam, és ez nagyon bezárt engem. Másrészt pedig úgy éreztem, hogy nem tudok felelősséggel beszélni sem a filmről, sem az autizmusról. Nem allűr volt ez, de tudatosan választottam a nem nyilatkozást - nagyon jó visszhangja lett a filmnek és az én alakításomnak is, és ezt nem akartam elrontani azzal, hogy valami hülyeséget mondok. Az orvosok számára is talány még az autizmus, nem akartam úgy tenni, mintha én szakértője lennék a témának.

Filmhu: Kíváncsi lennék egy kulisszatitokra... hogyan zajlott a felkérés? Áron bement a szobába, és neked szegezte a kérdést: Eljátszanád az autista lányt a filmemben?

V.T.: Áron három éve kezdett el ezzel a történettel foglalkozni – akkor hallottam először a cselekmény vázát. A forgatás előtt körülbelül egy évvel körvonalazódott, hogy én játszanám az áldozat szerepét, de csak később alakult úgy, hogy ez egy autista karakter lenne. Én pedig benne maradtam a szerepben. Baromira féltem attól, hogy karakterszerepet kell játszanom, hiszen a színházban folyton én voltam a naiva, sosem osztottak rám ilyesfajta szerepeket. Jóval a forgatás után olvastam egy interjút Áronnal, amelyben elmondta, hogy írás közben Szép Remedios karaktere járt a fejében (Száz év magány - a szerk.) – és akkor jöttem rá, hogy lehet, hogy mégiscsak való nekem ez a szerep. Végig úgy forgattam, hogy nem voltam ebben biztos, azt hittem, hogy belecsúsztam ebbe a figurába, és ott maradtam. Akkorra persze már nagyon közel került hozzám Eszter karaktere, megérintett az autisták világa, és fontos feladatnak éreztem, hogy hiteles képet adjak erről a világról.

Egy autista ember agyával kellett gondolkodnom

Filmhu:
Egy ilyen szerep a készülés során egészen más metódust igényel, mint bármilyen más színházi szerep?

V.T.: Igen. Ezt a feladatot leginkább egy olyan építész munkájához tudnám hasonlítani, aki tervez, rajzol, azután maga a kőműves és a lakberendező, meg a kertépítő is. Nekem is ezt kellett csinálnom. Nekem kellett kitalálnom, hogyan kutassunk, mit találjunk, hogyan ismerkedjünk meg ezzel az állapottal. Azután, hogy milyen legyen a koreográfia, a mozdulat-sorok az egyes jelenetekben. Prekopp Csilla gyógypedagógus sokat segített ebben, illetve én is vezettem Áront az autizmus kapcsán, hiszen rengeteg könyvet, tanulmányt olvastam a témában, és rendszeresen látogattam autistákkal foglalkozó intézményeket. Az is nehézség volt, hogy sokkal több fiú van az autisták közt, nehéz volt lányokat találni. Nagyon felkészültünk a forgatás előtt, mert ez nem az a szerep, amelyben improvizálni lehet, itt nincs helye a színészi kreativitásnak – annyira darabos, annyira fegyelmezett az autizmus, hogy előre látni kellett szinte minden reakciót, mozdulatot. Kezdetben azt gondoltam, hogy nagyon nehéz ez a feladat, hiszen nem abból a 'készletből' kell dolgoznom, amiből általában egy színész dolgozik. Később pedig rájöttem, hogy dehogyisnem. Ugyanúgy meg kellett élnem a szerepet, belekerülni azokba az állapotokba, csak közben egy autista ember agyával kellett gondolkodnom. Lehet, hogy ez nagyképűen hangzik, de tényleg erről van szó. Itt jön az, amiért nem akartam erről a szerepről beszélni, mert nem igazán tudok erről beszélni.... az autisták világa sokkal ingergazdagabb világ, egészen másképp érzékelik a dolgokat. Például, amikor találkozom a megerőszakolóimmal, nem feltétlenül az jut eszembe, hogy az nekem fájt, vagy hogy engem megaláztak, hanem az a szöcske, amit a megerőszakolós jelenetben észreveszek a fűben.

Filmhu: Nagyon jó sajtó-visszhangja volt ennek a szerepednek is, és a korábbi, színházi szerepeidnek is. A Színház.hu-n pedig van egy fórum, ami csak rólad szól és a rajongóidat tömöríti. Ezekkel te foglalkozol, követed a rólad megjelenő cikkeket, írásokat?

V.T.: Alapvetően nem. Persze van, hogy belenézek egy-egy cikkbe, de egy negatív kritika nagyon le tud törni, úgyhogy igyekszem elkerülni ezeket a helyzeteket. Nem kéne, de sajnos túl komolyan veszem a kritikákat.

Filmhu: A Filmszemlén sokan azt jósolták, hogy te kapod a legjobb női alakításnak járó díjat.

V.T.: Nagyon sok szeretetet kaptunk a Szemlén, gyakorlatilag mindenkitől. Egy nagyon kínos kritikára emlékszem - illetve annyit olvastam belőle, hogy "Vass Teréz forgatja a szemeit", ezután nem is olvastam tovább. Ettől eltekintve tényleg nagyon pozitív volt a visszajelzés, mind a filmmel, mind a munkámmal kapcsolatban.

Egy színésznek nincsenek tervei
Fotó: Valuska Gábor

Filmhu:
Most van a film premierje. Mit gondolsz, kiket érint meg ez a történet elsősorban?

V.T.: Szerintem ez egy gyönyörű film. Ha arra gondolok, hogy tíz éve nem nézek tévét, amit az emberek általában azért kapcsolnak be, hogy kikapcsolódjanak. Engem viszont baromira bekapcsol és iszonyatosan felhúz. Ha valaki elmegy erre a filmre, és együtt kell éreznie ezekkel a szereplőkkel, lehet, hogy kemény estéje lesz, de nem hiszem, hogy sokkal fárasztóbb volna, mint végignézni például egy kibeszélő show-t. Legszívesebben mindenkit beültetnék, hogy nézzék meg. Ugyanakkor nem tudom, hogy egy ilyen kelet-magyarországi történetet, azt, ahogyan az emberek ott élnek, mennyire tudja egy kívülálló megérteni. Én kisvárdai vagyok, ez egy kisváros Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyében. Illetve ott születtem, de nyolc éves koromig a nagymamámnál nevelkedtem Rétközberencsen. Ott kívülálló voltam, mert városban születtem, ráadásul a nagymamám sem volt egy klasszikus nagymama, mert kendő helyett horgolt sapkát hordott, rövid göndör haja volt, cigarettázott és nadrágban járt. Ezután Kisvárdára költöztem, ott falusi voltam, Debrecenben már tanyasi voltam, amikor pedig feljöttem Budapestre, itt azt hitték, hogy lavórban, csirkék közt fürdök. Amikor tizennégy évesen ide költöztem, rögtön azt éreztem, hogy ez az én városom. Olyan szakadék van Budapest és vidék között, illetve az ország nyugati és keleti része között, hogy egyszerűen át kéne költöztetni az embereket ahhoz, hogy egyáltalán felfogják ezeket a különbségeket.

Filmhu: Most nyilván a gyereknevelés áll a középpontban néhány évig. Látod, hogy mi fog történni ezután?

V.T.: Vannak emberek, akikkel már dolgoztam együtt, és szívesen dolgoznék velük újra, és olyanok is, akikre nagyon kíváncsi vagyok. Szeretném folytatni ezt a pályát, de egy színésznek nincsenek tervei.






nka emblema 2012