Verzió: A mozi, a mozi, a mozi...
A fesztivál harmadik napja
A mozi legyen közösségi hely, ahol haverokkal lehet találkozni, olyanokkal, akiknek a mozizás életforma, ahogy a hetvenes évek második fele, azaz kamaszkorom óta nekem is lett. A Verzió fesztivál harmadik napja.
Áramvonal
Ebbe a káoszban – legalábbis európai szemmel nehéz a hatalmas tömegek sajátos mozgásában észrevenni a rendszert – él és „dolgozik” a filmbeli Robin Hood, az illegális árambekapcsoló, azaz áramtolvaj, a szegények hőse, aki élete kockáztatásával áramot visz oda, ahová a helyi elmű nem. És persze jönnek a tisztogatások, új főadminisztrátor (egy nő) érkezik a kanpuri elmű élére, erős kézzel próbálva az elmaradt – a hivatalos fogyasztás, nem létező mérőállás híján nem számlázott - áramdíjakat behajtatni, akár rendőri erőszakkal is. Egyféle polgári engedetlenségi mozgalommá fajulnak a lakossági rezsicsökkentő hős ténykedését követő tiltakozó események – mivel retorzióként pénzbüntetések sora és az áramszolgáltatás megvonása a hivatalos fél reakciója. A gazdagoknál – a főelműs hivatalnoknőnél is – természetesen fényárban úsznak a légkondis, teremnyi szobák, a kertben smaragdzöld füvön gyephokizik a családfő a kisfiával – móka, kacagás.
Áramvonal
Végül mégis a Toldiban sikerült zárnom a fesztivál harmadik napját is, itt érzem igazán moziban magam – ha lehet ezzel a reklámízű szöveggel élnem. A mozi legyen közösségi hely, ahol haverokkal lehet találkozni, olyanokkal, akiknek a mozizás életforma, ahogy a hetvenes évek második fele óta, azaz kamaszkorom óta nekem is. A Toldiban láttam többek közt a Florida a paradicsomot, és, ha jól emlékszem, néhány évvel előtte, '77 nyarán Cassavetes-től a New York árnyait. De itt volt sokáig a BBS is, a pincében a filmraktár, tele hatalmas, kerek fémdobozok alatt roskadozó polcokkal. Itt dolgozott egy darabig Ujj Zsuzsi is, a Csókolom énekesnője, s bár nem ez volt a BBS – fénykora, de még folyt a filmek gyártása, zajlott az élet. Mára már a BBS puszta archívum - ami azért nem kis dolog. Legalább nem lett kihajítva a múlt egy óvatlan pillanatban.
Coming out - leszbikusok és melegek az NDK-ban
Két másik filmet viszont a Művészben néztem meg, ahol, bár nincs az előbb említett közösségi létnek már nyoma sem, szintén jól be lehet vackolódni a nézőtérre, a termek még őrzik a régi vágású mozik hangulatát, és a büféje sem kifejezetten pláza jellegű. A művész is az artmozi hálózat tagja, nem véletlenül vállalja fel az LMBTQ – film fesztiválokat. Utóbbi eseménysorozat alig néhány nappal a Verzió előtt ért véget - szinte észre sem veszi az ember a leszbikus és meleg mozgalmak történetét egy új szállal gazdagító Coming out - leszbikusok és melegek az NDK-ban című német film alatt, hogy egy másik fesztiválon van. Az NDK-ban 1968-ban törölték el a homoszexuálisokat büntető 175. paragrafust. Addig, ahogy a film egyik ötvenes szereplője meséli, titkos találkahelyeken tudtak csak összejönni, beszélgetni, együtt lenni a melegek és leszbikusok, mivel a szocialista erkölcs számára elfogadhatatlan volt a jelenlétük. A szocialista erkölcs, szintén a szereplők vallomása szerint, kifejezetten konzervatív volt a család vonatkozásában. A hatalom az anyát istenítette és a gyermekszaporulat növelést, amit családpolitikájával sikeresen meg is valósított a korabeli állam. A filmben bemutatott, a szocializmus ideje alatti mozgalmakban résztvevő és a korszakban coming out-oló, azaz másságukat felvállaló szereplők közt felbukkan egy hajdani Stasi – ügynök is, akit melegsége okán megzsarolva szerveztek be. Érdekes, történeti értékű vallomásokat hallunk az NDK-beli egyenjogúsági mozgalom kialakulásáról, például arról, hogy az egyház mennyire aktívan támogatta - belső tevékenységi csoportjai körébe vonva – a meleg csoportok létrehozását.
Coming out - leszbikusok és melegek az NDK-ban
A visszaemlékezések mellett rettentően sok archív fotó és korabeli home movie bejátszás segítségével tárulnak fel a hajdani NDK ikonikus helyei - mint például az „Alex” (Alexander Platz) az egyik legnépszerűbb meleg találkozóhelyként -, valamint fény derül a mozgalom történetének legendás évfordulóira, az 1972-es Május 1. -i felvonulásra, ahol „Mi is itt vagyunk” feliratú transzparensek alatt először vonultak fel a melegek – és velük a leszbikusok is. A megszólalók közti nők azért elmesélik, hogy még a leszbikus „konferenciákon” is a jobbára a meleg férfiak ragadták magukhoz a szót, mintegy macho módon „lesöpörve” a leszbikusokat ... – mért is nem csodálkozunk ezen? Egy NDK-t is megjárt angol mozgalmár kalandosan hősies akciózásának részleteibe is beavatódunk az 1978-as havannai Világifjúsági Találkozó kapcsán. És kiderül az is a visszaemlékezésekből, hogy a párt a 175. paragrafus megszüntetése után sem óhajtott coming out-oló tagokat a soraiban látni, még a nyolcvanas években sem . A számos archív felvétel között vágóképek gyors egymásutánján láthatjuk, premier plánban, a hírhedt Brezsnyevi smártechnikát, amin ma már felszabadultan kacagunk. Ha kacagunk. Mert a tragédia is ott lappang a filmben – hiszen végigkíséri a visszaemlékezéseket a FAL első áldozatának, egy alig húszéves fiúnak a története, amit folyamatosan mantráz a fiú bátyja, aki az egyik emlékhelyül szolgáló őrtoronyban az odalátogatóknak újra és újra feleleveníti a gyilkosságot, amelynek a nyugat - Berlinbe átmenekülni szándékozó öcs áldozata lett. Miközben úszva próbált menekülni, a nyakán érte a lövés. A beceneve „baba” volt, mert – a báty verziója szerint - elegánsan öltözködött és a meleghez hasonlóan udvariasan közeledett mindenkihez. Jellegzetes történet a báty interpretációja ez az egész „ügy” szempontjából, hiszen ő máig is, több évtized múltán is ragaszkodik ahhoz a verzióhoz, hogy a testvére nem volt meleg, csak a nyugat- és kelet-berlini mozgalom szerette volna az ügy számára a történetét kisajátítani. Úgyhogy, messze még az alagút vége – de legalább látszik a fény, így is összegezhetnénk a film ars poétikáját. Megszólal a filmben egy, az aranylakodalmuk előtt álló férfi-pár is, akinek egyetlen óhaja az volt, hogy normális életet élhessenek. Meghitt családi vacsorájukat, és egybekelésük archív fotóit látva úgy tűnik, ez nem csak illúzió.
Ahol a menny a poklot éri
A harmadik nap harmadik filmje – nem pont ebben a sorrendben – a legszívfacsaróbbak egyike, amit valaha láttam. A jávai forróvizes kráter kén-kitermelőinek hátborzongató életét mutatja be az Ahol a menny a poklot éri című alkotás. Kezdetben nem nagyon értjük, hogy a paradicsomi jávai esőerdő lakók miért hajtogatják, hogy a családjuk eltartásáért vállalják a kénköves bűzben, mérgező gázok közti hegymagason, családjuktól elszakítva, napi 5 dollárét ezt a testet – lelket ölő munkát, ha állatokat is tarthatnak, földet is művelhetnek. A szereplők szerint a legújabb, két, három, négy, ötéves -forma gyermekeik jövendőbeli iskoláztatásáért folyik a sziszifuszi munka, ami valóban sziszifuszi: éjjel indulnak, hogy többórás munkával kitermeljék a 70-100 kilós, kéntartalmú tömböket, amiket aztán úttalan hegyi utakon cipelnek nap mint nap az olvasztóba, vállukon ingó kosarakban.
Ahol a menny a poklot éri
Aztán felfogjuk, hogy mit jelent számukra a jobb élet: a pénzkereset egyéb, kevésbé lélekölő formáit, amit az apák óhajtanak biztosítani gyermekeinek, az egyik például egy kis bolt bérlésével a lányának, és egy mopeddel, hogy be tudjanak járni a hipermarketbe, a piacra, megvenni az egyéb „szükséges” holmikat, ruhákat, játékokat, műanyag rizs- és tészta szűrőket, konyhai eszközöket, fakitermelő késeket, háztartásba kellő szerszámokat ... és még sorolhatnánk tovább a civilizáció kellékeit. Nem gondoltam volna, hogy akkor fogom először elsírni magam a fesztiválon, amikor a nagypapa korú, negyven éve kénkitermeléssel foglalkozó jávai – erdei ember, markában néhány dollár értékű papírpénzt szorongatva belép a GIANT multihálózat neonfényárba úszó hatalmas rakterébe, hogy megvegye lányának a kommersz lógatós teát, az étolajat, unokájának a cukorkát, miegymásokat. Szívfájdító, hogy ezért folyik a küzdelem. Hiába, pénzt nem fial a kecske, amit csak a végső esetben, gyógyszer fejében adna el az egyik fiatal kénbányász. Ez az én ATM – em, teszi nevetve hozzá. Felbukkan a kalandkereső, természetimádó, idilli tájon bámészkodó, kráterturizmust hajkurászó külföldi kiránduló mellett a bányatulajdonos is, ahogy az A38 hajóról ismerős, fából és bőrből rittyentett elegáns karosszékben terpeszkedve, szemérmetlenül belevigyorog a kamerába, bizonygatva, hogy a kénkitermelés nem ártalmas az egészségre. Az egyik spanjával meg is etet egy darabkát – maga nem eheti, mert fél, hogy a gyógyszere reakcióba lép a kénnel.
Ahol a menny a poklot éri
Olvasd el a többi beszámolónkat is a 10. Verzióról!