Veszett a világ

Tündérmese felnőtteknek

Sárga köves útvesztőben
  
A Veszett a világot Lynch hirtelen felindulásból készítette. A Twin Peaks első epizódjainak forgatása idején került a kezébe Barry Gifford azonos című regénye, amely annyira beindította fantáziáját, hogy pár nap alatt forgatókönyvet írt belőle, és hamarosan elkészült maga a film is. A végeredmény egy szélsőségesen groteszk műfaj-montázs lett, mely egyesíti magában a road-movie, a gengszterfilm, a tündérmese, és helyenként a musical sajátosságait. A Veszett a világ tehát hagyományos műfaji alapanyagokból építkezik, de olyan szokatlan módon pakolja őket egymásra, hogy az végül a Lynchtől megszokott szürreális hangulatot eredményezi.

Az alapképlet meglehetősen egyszerű: Sailor és Lula, a fiatal és ártatlan szerelmespár fejvesztve menekül a felnőttek sötét, borzalmas és perverz világából, amely lépten-nyomon megpróbálja őket magába szippantani. Hiszen Lula ördögien gonosz anyja betegesen félti kislányát a Nicolas Cage által alakított Sailor Ripleytől, és nem retten vissza semmilyen eszköztől abbéli igyekezetében, hogy végleg elválassza őket egymástól. Egy mindent átszövő, titokzatos és bizarr érdekhálózatot hoz mozgásba abból a célból, hogy Sailort eltegye láb alól. Álomképszerű, gnóm emberkék rejtélyes telefonbeszélgetésein keresztül terjed az alantas megbízatás, akárcsak majd később a Mulholland driveban. 
   

„Szívében vad ez a világ”

A szerelmes fiatalok pedig mindebből mit sem sejtve száguldanak a sárga köves úton a Smaragdváros, azaz a napfényes Kalifornia felé. (Nem véletlenül tűnik föl lépten-nyomon a filmben az amerikai országutakat szegélyező sárga festékcsík). Keresik a kiutat a valóság borzalmából, amely szüntelenül körülöleli őket. A Kék bársony szerelmespárja még pusztán az amerikai kertváros tespedt, kispolgári világának határait átlépve szembesült a világot mozgató sötét erőkkel és szenvedélyekkel, a Veszett a világban azonban már a biztonságnak ez az illúziója sem létezik. A Gonosznak itt már nem kell átszakítania az idilli felszínt, hogy láthatóvá váljon, hanem épp a tündérmesék birodalmából származó idillnek kell betörnie az alapvetően romlott világba. Így már nem lehet egyszerű detektívesdivel felszámolni a cselekményt uraló sötét rejtélyt – ahogy a Kék bársonyban történt – hanem hőseinknek mindenestül felül kell írniuk a valóság törvényeit. Ezért lázad hát Sailor és Lula olyan fékevesztetten, mert érzik, hogy – sárga út ide vagy oda – nincs hova hazatérniük. Mikor Lula teljesen kilátástalan helyzetbe kerül, hiába csapkodja össze két sarkát pontosan úgy, mint Dorothy, őt nem repíti senki a biztonságot jelentő otthon melegébe. Nekik a világ rendjét már nem visszaállítaniuk, hanem megteremteniük kell. 
   
Lynch a lázadásnak ezt a fajtáját, azaz a minden tekintetben borzalmas világból való menekülést mutatja be Sailor és Lula alakjában. A film legcsodálatosabb jelenete is pontosan ezt emeli szimbolikus síkra: Lula kapcsolgatja az autórádiót, de minden állomáson csak horrorisztikus híreket hall. Erre teljesen kiborul, és felszólítja Sailort, hogy azonnal keressen neki valami zeneadót. Félreállnak, kiugranak a kocsiból, és a kopár sivatagban vonaglanak a rádióból üvöltő, vad rockzenére, miközben a nap épp alábukik a horizonton. A mindenfelől rájuk zúduló sok szörnyűséget csak a zsigerekre ható zenével és az eszelős tombolással képesek lemosni magukról. Persze Lynch azt is pontosan tudja, hogy ez még korántsem elég a megtisztuláshoz.
    

Eszelős tempójú road-movie a sárga köves úton

A vad szeretkezések mellett a zenehallgatás, az öltözködés és a cigizés kapja a legnagyobb hangsúlyt Sailor és Lula történetében. A lázadásnak ezek a folyton visszatérő rítusai azonban azzal fenyegetnek, hogy általuk az egész élet puszta külsőséggé válik. Sailor beakadt lemezjátszóként ismételgeti, hogy azért hordja folyton kedvenc kígyóbőrdzsekijét, „mert az fejezi ki a legjobban egyéniségét, és hitét a személyes szabadságban.”. Lula pedig mikor megtudja, hogy Sailor szülei tüdőrákban haltak meg, az az első kérdése, hogy „És milyen márkájú cigit szívtak?”. De már az érzelemnyilvánítás is sokszor csak Elvis segítségével megy nekik: a fináléban Sailor a „Love me tender” című szám eléneklésével kéri meg Lula kezét. Lynch annak az egyre inkább elhatalmasodó folyamatnak a következményeit mutatja be, amelyben a tömegkultúra termékei az önmeghatározás egyetlen eszközeivé válnak. A márkaneveknek, autótípusoknak, öltözködési szokásoknak és zenei slágereknek ez a fetisizálása szüntelenül azzal fenyeget, hogy a lényegi tartalom – a személyiség belső magja – végleg feloldódik a külsődleges formában.
   
A Veszett a világ tulajdonképpen nem más, mint egy eszelős tempójú road-movie a sárga köves úton. Menekülés az északi boszorkány és csatlósai elől Smaragdvárosba. 
   
Rejtély és csoda
   
„Akinek nincs érzéke a rejtélyeshez, az olyan mintha nem is élne: a szeme csukva van.”. Ezt a XX. század egyik legnagyobb gondolkodója, Albert Einstein találta egyszer mondani. Ebben az értelemben David Lynch a legelevenebb az élők között. Ugyanis neki nem pusztán érzéke van a rejtélyeshez, hanem sokszor inkább úgy tűnik, mintha kizárólag az érdekelné. Az Útvesztőben, a Mulholland Drive, az Inland Empire, és a Twin Peaks mind-mind egy sötét és föloldhatatlan rejtély köré szerveződik. Nem véletlen, hogy a sokat használt „lynch-hangulat” kifejezés hallatán is valami végtelenül titokzatos légkör fuvallata borzongat meg minket. 
   

Ahányszor valaki cigire gyújt..

Természetesen a Veszett a világnak is van egy ilyen központi rejtélye, azonban ez még nem veti végleg uralma alá a cselekményt, mint ahogy Lynch későbbi filmjeiben. Itt még van föloldása a szereplőket bűvöletében tartó titokzatos erőknek, akárcsak a Kék bársonyban – még ha ez nem is jelenti azt, hogy teljesen megnyugodhatunk a film végére. 
   
A Veszett a világban fokozatosan nyerünk beavatást a szereplők közös múltját terhelő borzalmas eseménybe. Luláék háza leégett, és Lula apja meghalt. Ennek a tragédiának az emléke újra és újra előtör Sailor, Lula és démoni anyja emlékezetéből. Egyre többet tudunk meg a végzetes éjszakáról, egyre több figuráról derül ki, hogy érintett benne. Végül már az az ember érzése, hogy ebből a nagy tűzből szabadult el mindaz a gonoszság, erőszak, és perverzió, ami lépten-nyomon felüti a fejét a filmben. A történet szempontjából ez maga az eredendő bűn, amelyre visszavezethető a világ alapvető romlottsága. És hogy mennyire kísérti ez a közös bűn a szereplőket a cselekmény minden pillanatában, azt Lynch zseniális képi megoldásokkal is érzékelteti: ahányszor valaki cigire gyújt, a kamera jó közelről megmutatja nekünk a parázsló cigarettavéget. Sailor, Lula, és mindenki más minden egyes slukkal mélyen magába szívja a végzetes éjszaka agyonhallgatott emlékét. Lula keserű monológja is ebből a felismerésből ered: „szívében vad ez a világ”. 
   
De – mint már említettem – a Veszett a világban még van föloldása a sötét rejtélynek. Lynch elvarrja a titokzatos szálakat a film végére, nem hagyja úgy elburjánzani őket, mint későbbi munkáiban. A fiatal szerelmespárnak végül sikerül leszámolnia a múlt árnyaival, és ezzel együtt a rájuk leselkedő veszélyek is semmissé válnak. Hiszen a mindent elpusztítani vágyó sötét oldal és a lelkeket fölzabáló rejtély mellet, megjelenik a filmben egy másik világ is: az örök békéhez és rendhez vezető tündérmesék birodalma. Ez a világ persze csak Sailor és Lula képzeletében létezik, onnan kell betörnie a romlott valóságba. Ezért a Veszett a világ tulajdonképpen az Óz a csodák csodája parafrázisaként is felfogható. Lynch állandóan utalásokat tesz arra nézvést, hogy az otthonról szökött, de mégis hazafelé menekülő fiatalok hol is tartanak éppen a sárga köves úton. A sárga út pedig végső soron Smaragdvárosba, azaz a mindent fölülíró nagy amerikai happy end-hez. A Veszett a világban épp az a zseniális, hogy egyszerre végtelenül romlott, és teljesen ártatlan. Lynch beoltja a tündérmesék világát a kilencvenes évek küszöbén álló Amerika démoni oldalának sötét víziójába.