Vranik Roland: Fekete kefe

Egy ember négy arca

A semmi egy abszurd és cinikus nézőpontból

filmhu: A szinopszist olvasva nehezen tudnám összefoglalni, miről is szól a film.

Vranik Roland: A semmiről. Arról hogy hogyan lehet úgy élni, hogy semmit sem csinálsz, hogy nincsenek motivációid. Azt a korszakát tárja fel az embernek, amikor nem tudjuk eldönteni, mihez is kezdjünk magunkkal. Ezt az érzetet, gondolatot sűríti a Fekete kefe huszonnégy órába. Adott a filmben négy kisvárosi fiú, akik kéményseprői átalánydíjakat szednek be; idővel felkerülnek Budapestre, ahol „szakmailag magasabb szintre lépnek”, komolyabb felelősséggel járó munkát kapnak, kéménybéleléssel kezdenek el foglalkozni, ami azt jelenti, hogy alumíniumcsöveket raknak be a kéményekbe. A fiúk bajt bajra halmoznak – csak nagyjából érdekli őket az élet, a csajok, csak körülbelül tudják, mit szeretnének, de ezért nem hajlandóak semmit tenni. Állandóan a könnyebb ellenállás felé mozdulnak, úgy fejezik be a napot, ahogyan elkezdték, magyarán nem történik velük soha semmi. Mindez sűrítve, abszurd módon jelenik meg a filmben – a szereplők egy elértéktelenedett világban mozognak, ahol mindegy mivel állnak szemben, mindenhez ugyanaz a viszonyuk, és mindig ugyanolyanok maradnak: szkeptikusak és ironikusak. Ez a létforma nagyon mulatságos és szerethető egy ideig, egy ponton túl azonban ijesztő tud lenni. Film abszurd vígjáték, hordoz azonban olyan rétegeket is magában, melyeken reményeink szerint, el lehet gondolkodni. A sodródás, az üresség és a semmi ötvözetét szeretnénk ábrázolni egy abszurd és cinikus nézőpontból. Az első húsz perc valóban megtörtént – a négy főszereplő, a négy fiú az ismerőseim voltak.

Nem szeretnék magamról filmet készíteni

filmhu: Nemzedéki probléma a szereplőkre jellemző létforma? 
V.R.: Szerintem ez mindig így volt. Sok ismerősöm harmincon túl sem tudja igazán, mit szeretne. Van, akinek sikerül kitalálnia magát, van, akinek soha. Nincsen ezzel semmi probléma. Nekem is volt ilyen periódusom, bár annyival könnyebb volt a dolgom, hogy volt egy mániám, a filmezés, ami mindig segített. Voltak azonban olyan időszakok az életemben, amikor a film háttérbe szorult, és nem azt csináltam, amit szerettem volna. Az ember ilyenkor sodródik.

filmhu: Életrajzi ihletettség van a filmben?

V.R.: Nem, erre nagyon vigyáztam. Nem szeretnék magamról filmet készíteni. Elmúlt az az időszak az életemben, amikor csak az számított, hogy én mit gondolok. Most már patetikusnak tűnik számomra, ha valaki állandóan önmagáról beszél, önmagáról alkot. A megfigyelő pozíciója fontos a számomra, nem a magam életet szeretném megfilmesíteni. Ez a film is szemléltetés – huszonnégy órát figyelünk meg.

filmhu: A kiüresedés, a nihil, az abszurd humor, a monotónia egy irodalmi irányzatot, a minimalizmust juttatja az eszembe. Te milyen hatásokat említenél a film kapcsán? 

V.R.: Igaz, hogy ilyen a hangulata a filmnek, a Fekete kefe szerintem is kapcsolódik a minimalista irányzathoz. A mozi világából talán Jim Jarmusch Törvénytől sújtva című filmjét tudnám említeni, vagy Paul Thomas Anderson Kótyagos szerelem című moziját. Hirtelen ez a két film jut eszembe, melyekkel érzek némi párhuzamot, de ezt is idézőjelben értsd.

Rétegfilm, nem tűnik könnyen emészthetőnek

filmhu: Könnyen emészthető film a Fekete kefe? Kiket tekintetek célközönségnek?

V.R.: Ezen folyamatosan gondolkodom. Szerintem a film, rétegfilm, nem tűnik könnyen emészthetőnek. Nem tudom, hogy olyan eszközökkel dolgozik-e, hogy nagy közönségfilm lehessen. Majd kiderül. Ha ezer nézőnk lesz, az nem jó, de kiszámíthatatlan, hogy hányan mennek ma moziba Magyarországon. Biztos, hogy a film előkészületeit nem a várható nézőszám határozta meg – a film igényeit vettük figyelembe, az volt a cél, hogy feltérképezzük, bemutassuk az életnek ezt a periódusát.  

f

Négy fiú kéményseprői talánydíjakat szed

ilmhu: A szereplőket hogyan találtátok?

V.R.: Rendeztünk egy nagy castingot, adtunk a színészeknek egy oldalt, és nem mondtunk senkinek semmit a filmről, nem voltunk hajlandóak instruálni őket. A castingnak az volt a lényege, hogy ráleljünk arra a négy fiúra, akik mindenféle instrukció nélkül kiszagolják, hogy mit szeretnénk. Arra voltunk kíváncsiak, hogy ki mit tud kezdeni a szöveggel és a szereppel. Ez egy érdekes módszer – aki abból a pár oldalból ráérzett arra, hogy milyen a film és miről szól, annak nagyon megörültünk, és rögtön visszahívtuk. Ha valakihez közel állt ez a fajta humor, ha nem játszotta túl a szerepet, akkor szerencsénk volt vele. Réthelyi Andrást (Moszkva tér, Szép napok, Tesó etc. – a szerk.) és Bánki Gergelyt (Nexxt, Citromfej – a szerk.) egy-két filmből, Hajduk Károly a Katona József Színházból ismerhetitek, Hajdú Csabával az éjszakában futottunk össze. A filmnek ők négyen a főszereplői – az volt a koncepció, hogy a négy srác egy blokkban, homogén társaságként működjön, időnként szétválnak ugyan, de aztán megint összetalálkoznak. A fiúk azonos súllyal jelennek meg, azt mondanám rájuk, ők négyen egy ember négy arca, inkább egy vonal, gondolat képviselői, mint négy különböző karakter. 

filmhu: A forgatás Tatabányán és Budapesten zajlott.
 
V.R.: Fél évet helyszíneltünk. A Budapest-feelinget mindenképpen el akartuk kerülni, de szükségünk volt egy urbánus háttérre, hogy a nézőnek város-érzete legyen – végül Tatabányán találtunk olyan helyszíneket, melyről lényegében beazonosíthatatlan, hogy hol vagyunk. Vizuálisan megpróbáltuk elemelni a valóságtól a filmet, a kisrealizmus messze áll a produkciótól – ezért is lett fekete-fehér a film és a dialógusok és színészvezetés is azt a célt szolgálta, hogy a valóságtól elrugaszkodjunk.   

Négyen egy ember négy arca, egy vonal képviselői

filmhu: Az előkészületek során volt egy hosszabb leállásotok. Nem tartottál közben attól, hogy túlhaladsz a témán?

V.R.: Ha szeretsz filmezni, mész a filmed után. Könnyen bele lehet kerülni abba az állapotba, hogy elveszíted az energiádat, nekünk is voltak hullámvölgyeink. De, ha harmincegynéhány évesen van ötven-százmilliód arra, hogy játékfilmet csinálj, annak nagyon kell örülni. Ez egy megtisztelő állapot, fel sem merülhet a kérdés, hogy elfáradsz. Az azonban igaz, hogy ha éveket ülsz egy forgatókönyvön, és hirtelen ott a lehetőség, hogy megcsináld, már eltávolodhatsz tőle. Ha azonban tényleg a tiéd a történet, akkor tíz év múlva is a tiéd lesz.