Werckmeister harmóniák
Miként a Kárhozatban és a Sátántangóban, a szociográfiai pontosságú történet a Werckmeisterben is metafizikai távlatot kap. Egy végromlásra jutott, elemeire hullott világban járunk, amelynek már nincsenek eszményei, nincs kultúrája, nincsenek törvényei, az emberek napról napra tengődve várják a véget. A vonatok már nem járnak, a telefonok elhallgatnak, minden elborít a szemét. „Ez volna hát az utolsó ítélet? - olvashatjuk Krasznahorkai László regényében, Az ellenállás melankóliájában - Hogy se harsonaszó, se lovasok, minden efféle handabandázás nélkül, szép csendben elnyel bennünket a szemét.”
Az apokalipszis nagyszabású világdrámája nem adatik meg ennek a fagyba dermedt világnak. Titokzatos cirkuszi trupp érkezik a kisvárosba - egy óriási bálna teteme a nagy attrakció - nyomában fenyegetően néma tömeg, akiket a cirkusz nyomorék törpéje, a Herceg heccel rombolásra, lincselésre. („Építsetek a romokból egészet.”). A sok megatonna erejű feszültség végül is robban. A tömeg rátámad a tehetetlen kisvárosra. Szétverik az üzleteket, gyilkolnak, még egy kórházat is feldúlnak. Amilyen hirtelen tört ki a tömegből a téboly, épp olyan váratlanul lobban el: a lincselőket megállítja egy védtelen aggastyán meztelen teste. A korpusz – az ember, akitől már nem lehet semmit sem elvenni.
A civilizáció romokban, új világot kell, lehet építeni. De ez az új világ, a rend világa, éppoly idegen az emberi természettől, mint az anarchia. Egyik pokolból a másikba zuhanunk: a zsarnokság hosszú éjszakája borul a városra.
A Sátántangóban és a Werckmeisterben az egyéni illetve a kollektív megváltás ígérete a legnagyobb átverés. Akik ezzel előállnak szélhámosok, mint a Sátántangó Irimiása, a Werckmeisterharmóniák törpe hercege vagy az anarchiát a maga céljaira felhasználó, a város rendjét katonák segédletével helyreállító Eszterné. Ebben a siralomvölgyben csak a születés és pusztulás „gyötrelmes körforgása” biztos. A Krasznahorkai regény elején szereplő mottó epigrammatikus tömörséggel adja vissza ezt a létállapotot: „Telik, de nem múlik.” Igaz, hogy a film nem moralizál, viszont az evilági drámának nagyon pontosan ki vannak rakva a transzcendens alapjai. A filmcím eligazít: itt mindenkit a harmóniához való viszonya határoz meg. Van egy isteni harmónia, ennek képviselője és hírhozója a félkegyelmű Valuska (a szerepet megformáló Lars Rudoph elképesztő átlényegülése az évtized legnagyobb filmszínészi tette magyar filmvásznon), és van egy emberi átirata a szférák zenéjének, ez a Werckmeister-féle harmónia. Csakhogy a jól temperált zongora, a jól temperált társadalom szemfényvesztés, miként arra egy élet tévelygése után Eszter úr, a zenetudós ráébred. Visszahangolja a zongoráját, és akkor meghallja hogyan is hangzik az istenek zongoráján a mi harmóniánk: fülsértő hangzavarnak. Szét kell verni hát a jól temperált zongorát, mondja Eszter úr, s egész másfajta megfontolásból, a dolog filozófiájáról mit sem tudva, ugyanezt cselekszi meg a tomboló csőcselék is. A film végén pedig, kegyetlen irónia, visszaáll a Werckmeister-harmónia.
Pro: „Az utóbbi idők legkomolyabb szellemi teljesítménye” – írta Esterházy Péter Tarr Sátántangójáról. A mondatot a Werckmeister harmóniák láttán ugyanolyan joggal ismételhetjük meg.
Kontra: Minden remekműnek vannak hibái, de nélkülük ugyanolyan hazug lenne, mint a makulátlan werckmeisteri harmónia.