sex hikaye

A hercegnő

Érdek és érzelem

2009. január 15. - Dercsényi Dávid

Bemutató: 2009. január 15.

A hercegnő
Beszélhetnek a pulóveres-öltönyös politológusok napestig, a demokrácia és a hatalomkorlátozás mindennapi jelentőségét soha nem fogják tudni olyan plasztikusan és érthetően elmagyarázni, megértetni, mint A hercegnő című film.

Beszélhetnek a pulóveres-öltönyös politológusok napestig, a demokrácia és a hatalomkorlátozás mindennapi jelentőségét soha nem fogják tudni olyan plasztikusan és érthetően elmagyarázni, megértetni, mint A hercegnő című film.
Amely amúgy a 18. században játszódik, vagyis éppenséggel túl vagyunk az angol polgári forradalmon, Cromwell és a vasbordájúak már történelem, és az angol demokrácia is szárba szökkent. De hogy jön ide a politikatörténet, amikor állítólag a 18. századi Diana hercegnő történetét látjuk egy romantikus filmben, főszerepben Keira Knightley?

Az ifjú hölgyek játékosan kiválasztják "lovaikat"

Futóversenyt rendeznek a kerti mulatság résztvevői, az ifjú hölgyek játékosan kiválasztják "lovaikat", vagyis a fiatalurakat, akik két kört futnak a visszafogott kastély körül, a hölgyikék kedvesen izgatott kiáltásai közepette ("Come on, Mr. Grey!"). Amilyen ártatlan és egyben izgalmas játék ez, olyan szépen képezi le a kor egyik legfontosabb társadalmi célját, amely amúgy az arisztokratikusan galambszürke falak közt épp zajlik: míg Georgiana (Keira Knightley) kint futtatja lovagját, anyja (Charlotte Rampling) bent, ahogy a maffiaszlengben mondják, elutasíthatatlan (házassági) ajánlatot kap Devonshire grófjától, a kissé fáradt arcú, koravén Williamtől (Ralph Fiennes).

Amelyen kapva kap mind anya, mind lánya - a jó parti intézménye, mint a felemelkedés eszköze talán soha nem volt annyira sorsdöntő és nagy jelentőségű, mint a korai demokráciák világában, amikor is megcsillant a társadalmon belüli felemelkedés lehetősége, volt valamennyi mozgástér, igen vastag macskakörmök között megváltoztatható volt a világ, ugyanakkor olyan földi hatalmak regnáltak még, mint például Devonshire hercege. Az arisztokrácia pénze és támogatása nélkül a pártok tehetetlenek lettek volna - hallatlanul izgalmas kor ez, és ami még jobb, Saul Dibb rendező pár ecsetvonással roppant szemléletesen fel is vázolja mindezt nekünk.

A high society világa csak kívülről csillogó és szép

G - ahogy férje nevezi - tehát megfogja az isten lábát, bekerül a high society világába (és ne legyenek illúzióink, ez is volt a célja), amely persze csak kívülről csillogó és szép. (Itt kezdődik az a film, amit valószínűleg Sophia Coppola akart csinálni, mielőtt belefeledkezett volna a Marie Antoinette díszleteibe és jelmezeibe.) Georgiana sorozatos megaláztatásai tulajdonképpen egy tőről fakadnak: kétségkívül racionálisan gondolkodó férje őt is afféle befektetésként kezeli, amelynek előbb-utóbb vissza kell hoznia a (szó szerint) belefektetett energiát egy ifjú trónörökös alakjában. Ám G csak lányokat szül, ami gazdasági szempontból szimpla pimaszság a részéről, tekinthető akár kicsinyes bosszúnak is, amiért kénytelen eltűrni férje, a saját szemszögéből amúgy teljesen normálisnak tekinthető félrelépéseit, és nagyjából tökéletes érdektelenségét felesége iránt.

Elérkeztünk a film kulcsához, az emberi kapcsolatokat meghatározó kérdésekhez, illetőleg ezek következményeihez. Itt nyilván elismerést érdemel egyrészről a rendező kristálytiszta koncepciója, másrészről Ralph Fiennes tűéles játéka, amely már most az év egyik kiemelkedő alakítása. Ebben a felfokozott, nyers, egyszerre változó és változtathatatlannak tűnő, ingatag világban az uralom, a hatalom kérdései felerősödtek, nyersebbé váltak. A herceg viselkedése és jelleme is ebből fakad, azaz abból a korlátlannak tűnő hatalomból, ami neki címe folytán járt. "Én nem szoktam alkudozni" jelenti ki egy ízben, és Fiennes ragyogó játéka hitelesíti ezt a kissé elcsépelt mondatot. Korlátolt, nyers, unalmas alakja hol a szánalom, hol az ellenszenv érzését erősíti fel a nézőben. William nem szívtelen, nem gonosz, egész egyszerűen képtelen máshogy tekinteni a világra, mint saját egocentrikus, haszonelvű, a korlátlan hatalom védernyője alatt kifejlődött pillantásával. Dibb a gyengébbek kedvéért még berak egy jelenetet a film végén, amely ennek az önhibáján kívül torz léleknek a néha-néha fellépő lelkiismeret-furdalását, vágyait van hivatva prezentálni - amire egyrészt semmi szükség, másrészt totál hiteltelen.

Keira Knightley képes felnőni ehhez a nagyszerű alakításhoz

Örvendetes, hogy Keira Knightley képes felnőni ehhez a nagyszerű alakításhoz, s csak olykor-olykor támad az az érzésünk, hogy ehhez a szerephez azért egy Kate Winslet szükségeltetne. Éppenséggel az egyik utolsó, érzelmi kulcsjelenet is ilyen, de ezzel együtt le a kalappal a Domino óta egyenletesen fejlődő színésznő előtt, aki jelenetről jelenetre képes öregedni, fiatalodni, finom mimikája ugyanúgy segít elérni azt a célt, amit én igazán értékelek egy jó kosztümös filmben: egyszerre érzem a közelséget, tudok azonosulni a karakterekkel, illetve hiszem el, hogy egy régvolt világ eltűnt érzelmi-értelmi-emberi viszonyai közé csöppenek. Vagyis a távolság és közelség együttes élményét élhetem át. Az értelmes, a kor játékszabályait jól ismerő, elfogadó, s emiatt talán még szomorúbb karakter összes kalandját, extravaganciáját, kétségét és kétségbeesését hitelesen formálja meg Keira Knightley.

Térjünk még vissza a tömegek gázadásához feltétlen szükséges, ám szerintem felületes és elhibázott hasonlatra Lady D-vel. Talán érthető abból is, amit eddig leírtam, miért nem áll a párhuzam egy olyan, kétségkívül tragikus, de amúgy a média által is felpumpált-okozott történettel, amely a mai kor más értékrendjében teljesen másról szólt, más tétekkel és más megfontolásokkal.

A csend súlyos, tört fényei

A színészi telitalálatok közül (Rampling kissé rezignált anyafigurája is nagyszerű) talán az ifjú whig politikus, Charles Grey gróf megformálója, a már a Mamma mia!-hoz is túl nyálas Dominic Cooper lóg ki, bár puhasága nem tesz rosszat a történetnek, lelkes népszónokként igencsak súlytalan, s így a látványától elolvadó Georgianának sem hiszünk. Nyüzöge költőként még elmenne, néptribunként már nem.

Egyszóval A hercegnő remek film lett, és jó kimondani, hogy ebben Pados Gyula épp kellően esztétizáló képeinek is része van: ahogy Bath gigászi fürdőépületének tömbje börtönszerűen átkarolja a horizontot, vagy a csend súlyos, tört fényei; a korlátozott szabadságról szóló, a franciakert geometrikusra nyírt bukszusai közt futkározó gyerekek metaforikus képe arról a vizuálisan is tökéletes egységről tanúskodik, amelyhez az alkotók érzékenysége és együttműködése elengedhetetlenül szükséges. 






nka emblema 2012