A hihetetlen család
Mindenki különleges
Bemutató: 2004. november 25.
Ha már midlife krízis, lehetne mondjuk animációs filmet csinálni Dante Isteni Színjátékából is, az is erős lenne speciális effektben, viszont nem lenne ilyen vicces. Megromló házasság, semmibe vett gyerekek, impotencia és egzisztenciális düh – ezek a legújabb Disney gyerekfilm tematikái.
A Hihetetlen családdal úgy tűnik sikerült felülkerekedni a Pixar stúdió legkomolyabb ellenségén: az emberi természeten. Játékkatonák, bogarak, szörnyek és halak – mind elképesztő bravúrral csomagolva érkeztek, ebben a filmben viszont emberi figurák vannak, és a dolog működik. Technikai értelemben a Shrek 2-t is felülmúló remek született, talán csak a vizes haj megjelenítését nem sikerült még megoldani, ha ezek a szakmai nüanszok egyáltalán érdekelnek valakit.
A Pixar a továbbiakban függetlenül fog tevékenykedni, a Disney-vel való együttműködésük utolsó állomása a Hihetetlen család, a méltó befejezést egy zseniális író-rendezőnek, Brad Bird-nek köszönhetik (korábban a Simpsonsban is dolgozott, legérdekesebb munkája a Vasóriás).
Szerzőnk elegánsan foglalja össze a képregényfilm-dömpinget, a Watchmantől a Fantasztikus Négyesig mindenkit magába szív ez a film, ráadásul szerencsétlen színészeknek sem kell megfeszülni, hogy képregényesen viselkedjenek, hiszen csak hangjukat adják a karaktereknek (Craig T. Nelson, Holly Hunter, Samuel L. Jackson, Jason Lee stb.). Még egy csipetnyi James Bond is felfedezhető az inspirációs források között, és azt a humort, amit a képregény-pókemberben annyira bírtunk, és a filmekből olyan fájdalmasan hiányzott, itt még a mellékszereplők is a kisujjukból rázzák ki.
A történet főhőse, Bob, a gonosz rendszer által középszerű létre kényszerített szuperhős, öreg, kopasz és kövér. Felesége Helen (Holly Hunter) minden feleség számára példaértékű rugalmasságról tesz tanúbizonyságot, három gyermeket szült neki, egy gyorsat, egy láthatatlant és egy rejtett tehetséget.
Bár Bob visszakívánkozik a múltba, felesége a család biztonságát védelmezve ezt nem nézi jó szemmel, ezért Bob hazudozásra kényszerül, titokban ugyanis mégis szuperhősködik még egy keveset. Helen természetesen egy másik nőre gyanakszik, gyermekeit pedig arra tanítja, hogy mindenki különleges, ami végül is számukra csak annyit jelent: senki sem az.
A főgonosz a technológia segítségével akar minden középszert különlegessé tenni, ami végül is nemes cél (ha nem lenne az, akkor a magyar állam sem kötne szerződést a Microsofttal), kár hogy előtte végeznie kell hőseinkkel.
Elképesztő humor, szemérmetlen akció, boldogság az egész családnak – és tényleg. Furcsa, hogy olyan eszmefuttatások férnek bele egy animációs filmbe, ami egy klasszikus blockbusterbe nem illene – azt mondaná rá egy túl okos producer, hogy ez a közönségnek túl okos. Gyerekeknek pláne. Gondoljunk csak az egyébként a rendező által megszemélyesített dizájner monológjára.
Ritka eset, hogy a hi-tech trükkök valóban egy értelmes történetet vinnének előre, ráadásul épp olyat, ami a technológia és az emberi képességek ellentétére épül.
Weöres Sándort egyszer megkérdezték, hogy szereti-e a gyerekeket. Azt mondta, hogy szeretni a kutyákat szereti, meg a macskákat. Számos gyerekvers írójaként álláspontja egyértelmű: attól, hogy valami gyerekeknek szól, nem biztos, hogy gügyögésnek kell lennie. Nos, a birodalmi termésből a Hihetetlen család áll eddig a legközelebb ehhez a nézethez, anélkül, hogy Karácsonyi lidércnyomás módjára a nyomasztást választaná a mélység útjául.
- 1. A hihetetlen család
- 2. A hihetetlen család (szinopszis)
