A holocaust szemei
Szász Jánossal A holocaust szemeiről és a jelenlegi film-helyzetről beszélgettünk.
Több érdekes elem is van a film történetében: Amerikából indult a kezdeményezés, nálunk pedig egy kereskedelmi csatorna mutatja be a filmet.
Elvittük a filmet a magyar közszolgálati tévéhez, de nekik nem kellett ez a téma, hogy miért, azt ők tudnák megmondani. Úgy látszik, most nem tartozik a korszellemhez nálunk erről beszélni. Emellett azt gondolom, hogy a közszolgálati tévénél most inkább pártszolgálat folyik, amibe nem fér bele ez a dolog, azaz szimpla gyávaságról van szó a részükről. Természetesen nem arról van szó, hogy én azt gondolom, hogy meg kellett volna vegyék ezt a filmet, lehet, hogy simán nem tetszett nekik. Ugyanakkor nagyon örvendetes, hogy a Tv2 pozitívan és merészen állt a dologhoz, vállalták a film bemutatását, nekik tetszett.
Össze tudnád röviden foglalni ennek az ötrészes filmsorozatnak a célját?
Az alapcél egyfajta figyelemfelkeltés volt. Spielberg azt akarta, hogy ezeket a filmeket először azokban az országokban mutassák be, ahol készültek. Kiderült azonban, hogy nem is olyan könnyű bemutatni ezeket a filmeket.
Van ebben egyfajta lelkiismeret tesztelési, szondázási kísérlet?
Talán így is lehet fogalmazni. Minden országnak megvan ebben a történetben a szégyene, amivel nem könnyű szembenézni. A lengyel film (Andrzej Wajda: Emlékszem) is ezt járja körül, a világháború alatti ellentmondásos viszonyról beszél a lengyelek és az ott élő zsidók között. Ez egyfajta pozitív provokáció, önismereti talajlazítás.
Amikor megkaptam a felkérést a filmre, tulajdonképpen örültem is neki, gondoltam, hogy jó előkészület lesz a Sorstalansághoz, a közvetlen dokumentumokból sokat meg fogok tudni a korról satöbbi. Akkor ijedtem meg először, amikor tavaly áprilisban elküldték az első archív dokumentum-felvételeket. Nagyon megijedtem, mert nem tudtam nézni őket. Ugyanakkor nem lehetett nem néznem őket, hiszen másként nem tudok filmet csinálni. Ezután borzasztó állapotba kerültem, rettenetes álmaim voltak, amelyek a munka során, fél éven át végigkísértek.
Az egésznek az alapja 64 interjú, amik amellett, hogy szörnyűek voltak, azt a nehézséget is felvetették, hogy hogyan bánjunk ezekkel a személyes élményekkel, hiszen az egész olyan volt, mintha illetéktelenül hallgatóztunk volna egy ajtónál. Az elején nem is csináltunk semmit, csak egyre megkövültebben hallgattuk ezeket a riportokat, amikből a filmnek ki kellett sarjadzania, és nagyon sokáig nem tudtuk, hogyan is fogjunk a dologhoz.
Én először azt hittem, hogy a Sorstalanságról sokkal többet fogok megtudni, miután ezt a filmet megcsináltam. Végül is úgy fejeztem be a filmet, hogy úgy érzem, mintha kevesebbet tudnék. Minél többet tudsz, minél több részletet ismersz, annál kevesebbet tudsz és értesz. Arra jutsz, hogy nem lehet beszélni róla, és ugyanakkor nem lehet nem beszélni róla.
Ha az ember összeszedte a bátorságát, egy idő után már talál szavakat, de ez természetesen szubjektív beszéd, hiszen én filmrendező vagyok, egy vállaltan szubjektív szűrővel. Ezt a szubjektivitást szolgálják például a fikciós kerethez kapcsolódó kiemelt enciklopédikus fejezetcímek, de persze így is nagyon sok minden kimaradt, hiszen nem lehet 56 percbe mindent belevenni. Emellett nagyon fontos szempont volt, hogy felfogható legyen fiatalabb emberek számára is.
A fikciós keretben egy kislány talál egy könyvet, amelyben a holocausttal kapcsolatos fogalmak leírásai vannak, s ezek köré szerveződnek a riportok. Mi volt a szándékod a gyerek-nézőpont bevonásával?
Ebben a filmben nem tudtam felnőttként mesélni, csak gyerekként, visszamenve egyfajta hipnózisba. Az interjúalanyok mind gyerekként élték át a holocaustot. Egy gyerek részvétele az iszonyatos felnőtt világban mindig fontos téma volt irodalomban, filmben egyaránt.
A film kísérlet ennek az állapotnak a megértésére, amit a túlélők mesélnek, hogy hullahegyek között játszottak a táborban, és megszokták azt, amit nem lehet megszokni.
A közvetlen közelünkben kísérteties módon ismétlődnek meg a népirtás borzalmas rítusai. Mintha a holocaust után elmaradt volna a kijózanító katarzis, s a megtisztulás helyett ránk száradt volna ez az örökség. Szerinted mi lehet ennek az oka?
Az ember.
Mi ennek a filmnek a jövőbeni sorsa? Úgy hallottam, hogy szóba került esetleges oktatási segédanyagként való alkalmazása.
Ezeket az ügyeket a Shoah Alapítvány intézi, elképzelhető, hogy valamilyen módon bekerül a film az oktatásba is. Úgy vettem észre, hogy A holocaust szemei hat az emberekre. Biztos lesznek viták róla. Legyenek.
Nagyon jellemző rád az emberi határhelyzetekkel, erőszakkal, kiszolgáltatottsággal kapcsolatos témák feldolgozása.
Én nem az úgynevezett „nagy emberekkel” foglalkozom szívesen, engem mindig a kisemberek érdekeltek igazán, akiket nem véd a történelem, minden filmemben ők a főszereplők. A holocaust szemei végén ott van a bevagonírozott győri kisgyerekek névsora, s hogy mikor fejeződött be az életük Auschwitzban. Például: Feldmár Péter élt 0 év 12 napot. Róla kell megemlékezni. Engem ez sokkal jobban érdekel, mint Mátyás király. Egyszer egy műsorban megkérdezték tőlem, hogy miről csinálnék országimázs filmet? Én azt feleltem, hogy én megcsináltam a holocaust-filmet, mert ez is része a országimázsnak.
A közeljövőre nézve milyen filmes terveid vannak?
Legutóbbi filmem óta négy forgatókönyvem van készen. A Mozgókép Alapítványtól kaptam egyedül valamennyit, de az önmagában semmire sem elég. Jelenleg itthon effektíve nem tudok dolgozni, külföldön vannak főként lehetőségeim. Amerikában nagyon sok színházi munkám van, rendezek, színészeket tanítok. Dolgozhatnék a hazai színházakban is, de annyira nehezen viselem, hogy nem tudok itthon filmet csinálni, hogy valamilyen expanzív, kifelé irányuló tevékenységben kell ezt levezetnem. Az utóbbi másfél évben 99%-ig külföldről kaptam felkéréseket, amelyekből csak egy A holocaust szemei, egyben a legfontosabb is természetesen.
Ha most lenne rá lehetőségem a Török Sándor Hazug katona című regényéből készült forgatókönyvemet forgatnám le legszívesebben, ami két magyar katonáról szól, hogy hogyan jutnak haza Szibériából. Épp most olvastam egyébként valahol arról, hogy jelenleg Magyarországon ki hogyan nem csinál filmet, lehet tiltakozni, de úgy látom, hogy ez lepereg az illetékesekről
Nincs esély valamiféle párbeszédre?
Én úgy tapasztalom, hogy nincs, pedig kevés kellene a hatalom részéről, hogy valódi párbeszéd és nyugalom és persze játékfilmek legyenek. Ezt ők nagyon pontosan tudják, de nem adják meg a lehetőséget. Nekik az a fontos, hogy érezzük, függünk tőlük. Zsarolás, szalámi taktika… Agitpropos világban élünk.
Általában hogy látod most a film helyzetét?
Van egyfajta erjedés, erózió, a figyelem, a befektetett munka leértékelődése, mindenki tud filmet csinálni, mindenki „filmes”. Ami tulajdonképpen igaz is, ugyanakkor elszivárog a kép ereje. Leértékelődött, devalválódott a kép, talán mert túl sokan túl könnyen csinálnak „jó” képeket. Üres, kopogós, fecsegős, fellengzős képeket. Azért tartom a legnagyobbak között számon például Tarr Bélát, mert ő még „lát”. A világ egyre kevésbé türelmes a mesélő képekhez és a legegyszerűbb emberi sorsokhoz. Kár…