A pityergő teve története
Nomád doku
Bemutató: 2004. december 23.
A pityergő teve történetét elmesélő, enyhén játékfilmesre hangszerelt dokumentumfilm a műfajhoz, a tempóhoz és a témához is egészen szokatlan módon aratott sikert világszerte. A rangos fesztiváldíjak és jelölések listáját végignézve, azonnal feltűnhet, hogy három komoly fesztiválon is közönségdíjat nyert (Buenos Aires, Karlovy Vary, Indianapolis), moziforgalmazásba került többek között az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában, és most végre hazánkban is. Pedig szó sincs a Michael Moore által fémjelzett emészthető, de megkérdőjelezhető, imádható és gyűlölhető neodokumentarizmusról, ez a film valóban doku, narrátor nélkül, olyan szereplőkkel, akik megnyilatkozásaikban többnyire a lényegre szorítkoznak, azaz szűkszavúak. A társíró-társrendező Luigi Falorni „alkonyodó sivatag szürkeségébe beleolvadó bíborszínű napkorong” – típusú giccsfényképezés helyett a narrációnak alárendelt, visszafogott képekkel, illetve, a nomád életmód másfajta idő- és térszemléletét érzékeltető ritmussal és kompozíciókkal segíti Byambasuren Davaa mongol rendező munkáját.
Az aprócska történet, a szikár képi világ és a szűkszavú, kizárólag a szükséges információ átadására konstruált dialógusfoszlányok által létrehozott minimalista közeg mögött, mély, józan ésszel alig-alig felfogható perspektíva nyílik meg a néző számára. A modern kor technikai vívmányai, az utolsók között lassacskán Mongóliát is elérték, a gyerekek parabola antennán keresztül nézik a Nu pagagyí!-t, a nagypapa pedig szárazelemet hozat a rádiójába.
Ám az igazi érték, az ősi szokások átható ereje, a mai napig megmaradt ebben a kultúrában. Az a bizonyos ősi rituálé, az elemi erővel kommunikáló hegedűszó és énekhang kettőse könnyeket csal ki a tevéből, ember és állat közti metakommunikációnak lehetünk tanúi, melyhez képest a műholdon keresztüli ultramodern kommunikáció is eltörpül. A néző egy síró teve képében láthatja viszont saját magát, lehetősége nyílik, hogy önnön állati mivoltára csodálkozzon rá, mai világunk egy apró szegletében megnyílik az evolúció térideje, hogy aztán rögtön be is záruljon, lehet hogy örökre, hiszen a rituálé után, talán utolsóként, ez a mongol család is megveszi első televízióját.
Itt van tehát egy film, amelytől, bármennyire zseniális is, műfaji hendikepje miatt néhány kisebb fesztiválsikernél többet nem lehetne várni. És mégis, közönségdíjakat tudott nyerni, majd világforgalmazásba kerülhetett sőt, jelen pillanatban még a doku-Oscar elnyeréséért is versenyben van. Valamit nagyon eltaláltak az alkotók, mondhatnánk, meg hogy aranyosak a tevék, meg hogy egy valódi csoda került lefilmezésre. Ez mind így van, de ettől még simán buknak meg, vagy legalábbis tűnnek el nyomtalanul a jobbnál jobb filmek. Most nem ez történt, örüljünk neki és nézzük, mihez kezd a filmmel a magyar közönség így karácsony táján.
Egy nyár a Góbi sivatagban, Mongólia déli részén. Egy nomád család segédkezik a tevék születésénél. Az egyiknél komoly nehézségekbe ütközik a kicsi világrahozása. Miután mégis megszületik a kis tevebébi, anyja nem akar tudomást venni róla, nem eteti, és nem gondozza. A hagyomány szerint, a mongolok ilyenkor hívnak egy hegedűst, hogy játékával elbűvölje a nőstényt, akiben a zene hatására talán újra feltámadnak az anyai ösztönök.A pityergő teve története elsősorban a mongóliai nomádok életét mutatja be, bizonyos részekben azonban fény derül az ulánbátori városlakók életének körülményeire is, amely a rendszerváltás utáni változásokat láttatja. Mongóliában a népesség fele ma már városokban él, ahol a globalizáció hatásai – előnyök és hátrányok – egyre nyilvánvalóbbak.