A Repülő Tőrök Klánja

Bambuszbalett

Bemutató: 2005. április 21.

A Titanic nyitó filmjének közönségében azonban a jelek szerint a wuhszia rajongók elenyésző kisebbségben képviseltették magukat, volt, akit a harcművészet riasztott, volt, akit a sűrű melodráma. Kár lenne értetlenkedni az értetlenkedésen, a wuhszia, a kínai kardozós mozi tömény konvenció, akár az opera vagy foci. Kívülről nézve érthetetlen, hogy miért fakad dalra benne férfi és nő, nagybeteg és haldokló; miért rohangál benne huszonkét megvadult férfi egy bőrgolyóbis után, és ezért aztán az is örök rejtély marad, hogy mi a bánatot lehet mindezen az őrületen szeretni.

Zsánerfilmet nézve azonban nem árt, ha élünk a gyanúperrel, talán mi tudunk rosszul valamit. Különben a műfaj nem ismerete mindenféle mulatságos félreértések forrása lehet: boldogult nagyanyám élete első focimeccsét nézve igencsak felindult az emberi háládatlanságon, látván, hogy annak a játékosnak, aki egy szál magában futkorászik feketében a pályán, sohasem adnak labdát a többiek. Bizony a kosztümös-kardozós kínai filmekben vége nincs a pergő kardzsonglőrködésnek, az érzelem viszont sűrűn csurran, mint a méz. Európai szemmel nézve könnyen lehet elegünk mindkettőből. A hongkongi vagy pekingi közönség viszont azt nem értené, ha kimaradna belőle az, amin mi fanyalgunk vagy hitetlenkedünk: a végletes szenvedélyek nagyáriái, vagy a harcművészeti légibalett.

Amit mi kedves és látványos mesének látunk – a vetítés után ez volt a dicséret maximuma --, rosszabb esetben pedig giccsesnek és vontatottnak érzünk, amögött a kínai nézők sűrű, sötét erkölcsi drámát látnak, a kötelesség és a szenvedély véres kardtáncát, a színlelés többszörös tükörjátékát, amibe végül mindenki csörömpölve beleszédül.

Andy Lau és Takeshi Kaneshiro A Repülő Tőrök Klánja

Nekünk, „bonyolult és felsőbbrendű” európaiaknak mindebből csak a harcművészet jön át, abból is csupán a virtuóz akrobatika (a visszhangjáték táncbravúrján vagy a villámsebes bambuszbaletten senki sem fanyalgott). A kardforgatást, vagy a kungfut átható filozófia rendre odaát ragad. Valami hasonló történik A Repülő Tőrök szerelmi koreográfiájával is, mire a szenvedély ideér, merő szenvelgésnek látszik.

A kínaiak mint tudjuk, már csak ilyenek, egyformák és egyszerűek.
Nem gondolnám, hogy a kínai Bergmanra vagy Antonionira kellene várnunk, hogy belássuk tévedésünket, tökéletesen elegendő lehet ehhez egy „mezei” wuhszia is, nemhogy A Repülő Tőrök Klánja.

A korrupciótól rohadt, lázadás szaggatta Tang-kori Kínában játszódó többszörösen megcsavart kalandos történet poénjait elárulni nem lenne tisztességes – legyen elég itt annyi: a rend őrei megpróbálnak a lázadó „repülő tőrök” klánjának nyomára jutni, hogy kiégessék a lázadás szellemét – a szerelmi bonyodalmakat viszont muszáj valamelyest kibogozni, különben örökre rajta ragad a giccs ragacsa ezen a ravaszul megépített szerelmi történeten.

A szerelem a wuhsziában rendre megállítja, kitéríti a kalandtörténetet, de legyen mégoly fontos is: mindig epizódelem. Zhang Yi-mou filmjében felcserélődik a megszokott sorrend, a szerelem nem pihentető idill a véres harcok rohamában, itt mindent a szerelmi szenvedély mozgat. A Repülő Tőrök Klánja szerelmes wuhszia, ami annyit tesz -- és épp ebben áll az eredetisége --, hogy a szerelem itt kardban, repülő tőrökben, vérben és sebekben van elbeszélve. A kaland és a szerelem itt egymást értelmezi és gazdagítja, ha nem figyelünk az egyikre, a másikat sem érthetjük. Vonjuk ki a filmből, akár a harcot, akár a szerelmet, az egész összeomlik.

Takeshi Kaneshiro és Ziyi Zhang A Repülő Tőrök Klánja

Az Ázsia-gyorstalpalón megtanulhattuk, nincs harcművészet filozófia nélkül, A Repülő Tőrök Klánja fölöttébb becses kiegészítést fűz ehhez hozzá: nincs szerelem harcművészet nélkül. Ami európaira ferdítve alighanem úgy hangzana: a szerelem harc. Felejtsük gyorsan el. A pontos fordítás úgy hangzana: a szerelem – művészet. Végtelen türelmet és kiapadhatatlan szenvedélyt, rengeteg gyakorlást, erőt, próbatételekben kimunkált jellemet kíván – akár a harc művészete. A Repülő Tőrök Klánjában a szerelem a harcművészetek csúcsa is egyben, nem elég tökéletesen forgatni a kardot, reptetni a tőröket, nem elég ismerni a hadművészetet, átlátni színlelésen, az ellenfél cselei elébe vágni; a harcot az nyeri, aki a szerelem művészetében is a perfekció közelébe jut.

És az veszít – kilétét hadd ne áruljam el --, aki rosszul tanulta meg a szerelmi leckét, aki csak az utolsó utáni pillanatban érti meg: „asszonyt nem kényszeríthetsz akarata ellenére”.