A város ritmusa

Budapest-szimfónia

Volt egyszer egy lengyel család, Kaufmanék. Ebben a családban három fivér, Borisz, Gyenyisz és Mihail. Mindhárman emigráltak, ketten Moszkva felé vették az irány, a harmadik nyugat felé. Mihail 1927-ben Moszkva címmel készített városszimfóniát, Gyenyisz, ismertebb nevén Dziga Vertov 1929-ben Ember a felvevőgéppel címen készítette el minden idők egyik legismertebb városfilmjét. A nyugatra távozott fivér, a későbbi Oscar-díjas Borisz Kaufman pedig operatőrként jegyzi Jean Vigo Nizzáról jut eszembe című városfilmjét. Nem túlzás tehát, ha azt mondjuk, minden városfilmet készítő rendező a Kaufman fivérek köpönyegéből bújt elő. Így Salamon András A város ritmusa című filmje is kapcsolódik a lengyel filmesekhez.

Salamon András A város ritmusa című filmje a Nizza-filmből, az Ember a felvevőgéppel-ből, és egy másik nagy előd, Walter Ruttmann Berlin: egy nagyváros szimfóniája című alkotásából is merít. Ruttmann és Salamon filmjében az is közös, hogy mindkettő egy nagyváros képzeletbeli napját mutatja be, a történet hajnalban indul, és sötétedés után ér véget. Salamon filmjében a várossal együtt egy fiú is felébred, és elindul, hogy felfedezze lakóhelyét. A fiú, a dobos Gerendás Dániel a nagyváros lüktetésére, a hétköznapi élet ritmusára figyel. Emberek mozgása, gépek zakatolása, a város pulzálása kerül fürkésző figyelmének középpontjába. A ritmus átjárja a fiút, ezen keresztül ismeri meg a várost, majd eldobolja a hallottakat.

Salamon András a felvevőgéppel

A film nem csak témájában (városfilm, ritmusfilm), hanem képileg és elbeszélés-technikailag is az avantgárd hagyományokra épít. Gyorsmontázsos technikával ötvözi a hallható ritmust a vizuális ritmussal, és a beállításokat úgy komponálja, hogy a képmezőn belüli mozgás képi ritmust hozzon létre. A futópadon szaladó lábak, a pingpongozó fiú, a bokszoló férfi mind-mind olyan ismétlődő mozgást jelentenek, melyek vizuális ritmust kapcsolnak a hangzó ritmushoz.
Az emberek mozgása mellett a városi gépek zaja is fontos szerephez jut. A közlekedési eszközök, mint a nagyváros emblémái sorra felvonulnak; látunk-hallunk vonatot, villamost, HÉV-et, talán csak a metró marad ki a kötöttpályás járművek közül.

A film, néhány klisét leszámítva -- ilyen például a kovácsműhely kalapács-zenéje, vagy a már senki által sem használt mechanikus írógép -- jól szerkesztett, jó szemmel válogatott, jellemző és szerethető városi pillanatokból építkezik. Megvan benne, ami egy városfilmnél a legfontosabb: életre kelti, lüktető, pulzáló, szerves egésszé gyúrja Budapestet. A film mindössze negyedórás, ami pont elég hosszú, hogy elmondja a történetet, és épp elég rövid, hogy ne váljon unalmassá, vagy nehezen befogadhatóvá.