Állomásfőnök

Magányosak társasága

Bemutató: 2005. január 6.

Az Állomásfőnök  jelzésértékű: az amerikai független film nem halt még ki teljesen; vagyis a 70-es évek tengerentúli (pl. Cassavetes-féle) filmes hagyományának, mely a valós, modern emberi viszonyok problematikusságának feltárására vállalkozott, lehetséges (olcsó) korszerű: egyszerű, mély, de ugyanakkor könnyen fogyasztható, szórakoztató kortárs változata is.

Finbar McBridge (Peter Dinklage) már nem sokat vár az élettől. De ha mégis, akkor leginkább azt, hogy békén hagyják őt. Pedig az igen apró termetű főhősünk (a PC korszaka előtt: „törpe”) igazán arra termett, hogy az emberek szívébe lopja magát természetes viselkedésével, és azzal a kis titokkal, mely majd’ minden magányra vágyó ember lelke mélyén megcsillan a kíváncsi szemlélő számára. Persze talán éppen ezért dönt úgy Finbar, hogy elköltözik New Jersey egy elhagyatottnak hitt öreg vasútállomására, hogy egyedül lehessen fájdalmával, mely az egyetlen barátja elvesztésével végleg elszigetelni látszik őt embertársaitól.

Egyszerűség és természetesség a giccsen kívül maradva Peter Dinklage, Patricia Clarkson és Bobby Cannavale

A belefeledkezését a szomorúságba azonban igencsak megnehezíti Joe (Bobby Cannavale), a szomszéd hot-dogos, aki leplezetlen életkedvvel, jámbor infantilizmussal és baráti ragaszkodással apránként ismét feltámasztja Finbarban a feledni vágyott életösztönt. Hozzájuk csapódik már a kezdet kezdetén egy frusztrált festőnő is, Olivia (Patricia Clarkson), aki miután elveszítette fiát és férjét, Finbar magányában és érzéseiben osztozni tud. Ezek után ők hárman együtt járják a vasút használaton kívüli szolgálati útjait, együtt figyelik a vonatok elhaladását, és együtt járják ki újra az egymásra odafigyelés és szeretet iskoláját.

A filmet áthatja az a könnyű harmónia, mely a giccsen kívül maradva képes lehet pozitív és játékos atmoszférát teremti még tragikusabb történések közepette is. Az Állomásfőnök legfőbb érdeme az egyszerűség és természetesség, mely a történetet és a szereplők közötti kommunikációt jellemzi. A film élvezeti értékét a kiváló forgatókönyv is növeli, mely a figurák viselkedését, cselekedeteit árnyalttá és motiválttá teszi, a szereplők kitűnő alakítása (a főszereplő tiszta, sallangmentes játéka valóban egyedülálló). Az egész művön átsugárzik az elegancia, a produkció minden eleme a helyén van, láthatóan minden a rendező utasítása szerint és egységes koncepció jegyében történik.

Ajánlom a filmet mindazoknak, akik a vásznon is szeretik a csendet.

Finbar McBridge egy olyan ember, aki megpróbál a saját szabályai szerint élni. Mivel a sors nagyon apró termettel áldotta meg, ki van téve az emberek állandó kíváncsiságának. Bár ezzel már megtanult együtt élni, mégis amikor elveszíti egyetlen barátját, úgy dönt, inkább remeteként folytatja tovább, és átköltözik a vidéki hangulatú New Yersey elhagyatott öreg vasútállomására.

Itt azonban magány helyett szomszédjául kap egy frusztrált festőnőt, Oliviát és egy folyamatosan fecsegő hot-dog árust Joe-t.

A sors ajándéka, hogy amikor a legkevésbé számítunk rá, akkor sodor az utunkba olyan embereket, akikről hirtelen nem is gondolnánk, milyen hatással lehetnek az életünkre, ha elég nyitottak és bátrak vagyunk. Pedig ha beengedjük őket a hétlakat alatt őrzött lelkünkbe, még a boldogság is ránk találhat újra ?és akkor a törpéből óriás lehet, a fecsegő meghallgattatik és meghallgat másokat, és az önsajnálat belső pusztítása elfogadássá szelídülhet. Mert nincs az a mélység, amihez a barátság kötele ne lenne elég hosszú. Rajtunk áll megragadjuk-e.

Egy tüneményes film, mely a csodálatos színészi játék, a nagyszerű forgatókönyv és rendezés segítségével mindenkit képes lesz megérinteni.