Álmodozók

Forradalom a budoárban

Bemutató: 2004. október 7.

Sokkal bölcsebb, semmint első látásra látszik

Ilyesfajta vád más ügyekben ismerős lehet persze itthon is, a Dreamers körül azonban nálunk aligha fognak harcok dúlni. Aminek egyszerű oka van: annak idején lemaradtunk – mint annyi minden másról -- a „párizsi tavaszról” is. Igaz, nekünk még a bennünket húsbavágóan érintő „prágai tavaszból”  is csak néhány félrevezető és szűkszavú újsághír jutott, az ország vezetői nem avattak be a finom részletekbe, miért is dübörögnek augusztus idusán ablakunk alatt magyar és orosz tankok hosszú tömött sorokban észak-nyugat felé.

A zavarodottság mind a mai napig tart, mindmáig senki nem tartotta fontosnak, hogy helyre rakja bennünk annak az csodálatos-rémes, de mindenképpen sors és trendfordító évnek a világtörténetét. Nem könnyű persze, mert már ott és akkor több 68-értelmezés létezett. A szelíd amerikai virággyermekek, a papa mozija és a papa társadalma ellen lázadó párizsi diákok, meg az emberarcú szocializmust követelő prágaiak politikai hitvallása éppenséggel kölcsönösen érvénytelenítette egymást. „Hatvannyolc” tehát legalább három, de inkább hat vagy nyolc volt már akkor is. A 68-as Prágában történetesen épp azt a falat bontották, amit Párizsban építeni akartak.

Azóta a tényeket átértelmező, elcsúfító, megszépítő messzeség csak növelte a variációk számát. Az Álmodozók – Bertolucci varációja az egyik témára: a francia 68-ra. Könnyen fogyasztható film, nincsenek üresjáratai, franciásan könnyed és szellemes, magával sodor, akár egy jól elkapott dallam, egy percre nem érezzük benne az erőlködést, szóval olyasmi, amire mifelénk ritkán akad hozzáértő vállakozó, következésképpen nem is nagyon szeretjük és becsüljük, pedig sokkal bölcsebb, semmint első látásra látszik. Az Álmodozók nagyon is hiteles és érvényes 68-értelmezés, mert aki meséli, egy immár 63 éves „soixante-huitard”, aki azokban a forradalmas napokban maga is lázasan izzott a kor világmegváltónak hitt eszméitől.  Az Álmodozók Bertolucci Így jöttemje a nemes lektűr álarcában. Ez egy őszinte film, és én mindent el is hiszek neki, mert  úgy kezeli a múltat, ahogy egy politikai hátsó szándékoktól, nagyzolástól, önhittségtől mentes mesélőnek mesélnie és visszaemlékeznie illik a megélt történelemre: nem tagadja meg, de nem is idealizálja. Az Álmodozók – emiatt – ízig-vérig (ön)ironikus film.

Meg persze az alaphelyzete miatt is. Egy testvérpár (Isabelle és Theo), és újdonsült amerikai barátjuk (Matthew szintén a Sorbonne-ra jár), míg a szülők vidéken nyaralnak (az apai tekintély ellen dühödten lázadó Theo számára ott is a helyük, akár az átnevelésre falura küldött kínai értelmiségieké) bezárkóznak a tágas nagypolgári lakásba, és átmúlatják a sorsdöntő napokat, finom borokkal, erotikus játszadozással, sok-sok vitával filmekről (mindhárman filmbolondok, és ez nagyon jót tesz a filmnek, aki eddig nem volt moziőrült, most garantáltan elkárhozik) politikáról. Miközben odakint a párizsi diákok barikádokat emelnek, és Molotov-koktélt dobálnak Pompidou rendőreire. Ez bizony csak petting az élettel, meg a halállal. Forradalom a budoárban.
 

Csak petting az élettel, meg a halállal

Bertolucci nyugodt öniróniával állapítja meg ezt is, ez volt a szép 68-ban, ez az illúzió, nem a komolyan vett forradalmas célok. 68 eszméinek szavatossága már réges-rég lejárt, ha egyáltalán komolyan lehetett őket venni valaha is, például azt a végzetesen félreértett maoizmust, amiben a hatvannyolcasok azokban a hónapokban halálosan komolyan hittek. (A 68-as forradalom eszmei színvonalát hűen jellemzi film egyik legszikrázóbb pengeváltása, amikor is Theo lelkes képzelgésére Maóról, a nagy civilizátorról, aki milliók kezébe ad könyvet, Matthew csattanós poénnal válaszol: hát persze, csakhogy mindenki ugyanazt a könyvet szorongatja a kezében, Mao vörös könyvecskéjét. Hol itt a szabadság?) „Képzeli, hát szertelen.”  68 pár diadalmas, lázasan kreatív hónapra, hétre – „merte a lehetetlent”  -- s ezért (de csak ezért) nem volt hiába, és minden hibája, tévedése, kapkodása ellenére ezért lehet 68 varázspillanat ma is.
 
Az utcakő nem csak a proletáriátus fegyvere, hanem az értelmiségé is. Persze a képzeletben megforgatott és elhajított utcakő nem ugyanaz. De hát a 68-as franciák még mindig jobban jártak, nekünk csak a „sípoló macskakő” jutott.
Párizs, 1968. májusa. A diákok az utcára vonulnak, hogy a francia oktatási rendszer ellen tiltakozzanak. A munkások hamarosan követik őket és néhány nap leforgása alatt az elégedetlenkedők száma akkorára dagad, hogy kezdi komolyan veszélyeztetni a fennálló politikai rendszert.

Isabelle és testvére, Theo egyedül maradnak szüleik tágas, belvárosi lakásában. Az utcán találkoznak Matthew-val, az amerikai diákkal, aki néhány napja érkezett csak meg Párizsba. A testvérek meghívják magukhoz. Ők hárman határozzák meg az együttélés játékszabályait, amelynek segítségével felfedezik saját érzelmi és szexuális identitásukat.

Az Álmodozók beavatási út: a három fiatal a közös élet során szerzett tapasztalataikból próbálja megismerni önmagát.

Az Álmodozók az első film, melyet az 1968 májusában történt forradalomról készítettek. Bertolucci célja nem az események pontos és történelemhű ábrázolása és nem is a nosztalgikus visszaemlékezés. A rendező sokkal eredetibb módot választ: egy intim, zárt helyet használ színtérül, hogy megpróbálja megragadni ennek a gyönyörű időszaknak a szellemiségét. Bertolucci azt állítja, hogy ’68 tavaszának gyökerei visszanyúlnak egy másik eseményhez, amely ugyanebben az évben, februárban történt, amikor André Malraux elbocsátotta Henri Langois-t a mozi éléről.

Állítása szerint tehát a mozi lehetett az eredete ennek az intellektuális és szexuális forradalomnak, a fiatalok szabadságvágyának és a polgári értékek és a polgári erkölcs visszautasításának.