Amerika kommandó: Világrendőrség

Az emberiség jótevői

Bemutató: 2005. február 24.

Az Amerika kommandó: Világrendőrség ugyanis becsapós – politikai értelemben kicsit vagy nem is olyan kicsit elfogult – film. Az alkotók úgy tesznek, mintha bátran megkritizálnák az amerikai hatalmi gőgöt, azt a most gyakorlatba átültetett neokonzervatív doktrinát, miszerint az USA-nak elrettentéssel, erővel, megelőző csapással kell eltántorítani a rá nézve veszélyes államokat – aztán a film végére tulajdonképpen visszavonják, vagy legalábbis tompítják kritikájukat, s más kerül a célkeresztbe. De, menjünk sorjában.

A paródia alapjául, keretéül egy titkos szuperegység, a címbeli Amerika kommandó tevékenysége szolgál, mindaz, amit a világbéke megőrzése, a terroristák leleplezése érdekében tesz. A néhány fős csapat tagjai különleges képesség birtokosai: Sarah, a Berkeley egyetem ezotéria tanszékének egykori telepatája, Lisa, a Princeton egyetemen végzett pszichológus a terroristák észjárását, magatartását ismeri jól, Chris a harcművészetekben jártas, Joe született vezető. A rámenős és dinamikus parancsnok, Spottswoode, a legújabb feladathoz – beférkőzni a terroristák közé, megtalálni a tömegpusztító fegyvert – kevésnek érzi emberei tehetségét, s ezért egy külsős, egy laikus, Gary segítségét veszi igénybe. A tehetséges fiatal színész némi gondolkodás után örömmel vállalja, s lelkiismeretesen végrehajtja a rábízott feladatot.

Az ízléstelenség akkor is ízléstelenség marad, ha idézőjeles

Parker és alkotótársai úgy adják elő – komputer trükkök nélkül! – a történetet, hogy az amerikai akció- és kémfilmek, de általában a hollywoodi filmek kliséiből, szentimentális, giccses hatáselemeiből építkeznek, azokat parodizálják. Szereplőink például, miután szerelmet vallanak egymásnak, még ostobácska dalra is fakadnak. Vagy: a lelőtt „Superman”-nek természetesen még arra is jut ideje, mielőtt örökre lehunyná a szemét, hogy kerek és szívhez szóló mondatokban elbúcsúzzon párjától, s biztassa, legyen boldog más oldalán. Az egyes karakterek ironikus ábrázolásánál azonban lényegesebb, hogy a kommandó, mint egység – mint az amerikai hatalom, s érdekek képviselője – megkapja a magáét. Akcióik gyakran amatőr vagy dilettáns kivitelezésével – ahogy például Garyt „becsempészik” az ellenség búvóhelyéül szolgáló kairói kocsmába, vagy, ahogy a terroristákat üldözve rakétáikkal szétlövik az Eiffel-tornyot, később pedig egy piramist Egyiptomban – szakmai arisztokratizmusuk, hozzá nem értésük lepleződik le. S a világcsendőri szerepben fellépő amerikai akcióhős, kommandós nimbuszát tépázzák meg. (De csak a hepiendig.)   
 
A műfaji paródia a film egyik ügyesen kiaknázott humorforrása, de azért tegyük hozzá: a közhelyek, klisék kifordításában nincs sok újdonság, eredetiség; a hollywoodi álomgyár infantilizmusa, idiotizmusa már elég sok amerikai és nem amerikai vígjátéknak, paródiának szolgáltatott anyagot, hálás témát. A vér, az erőszak látványa – a marionett bábuk lefejezése, megcsonkítása, kibelezése –, a durva, sőt alpári nyelv, a pornográf szex-jelenet is a szórakoztatást szolgálja. A probléma azonban – mint általában a paródiáknál – az, hogy az ízléstelenség akkor is ízléstelenség marad, ha idézőjeles. Az orális szex a hímnemű szereplők között többször is beszédtéma, s nemcsak az. Az alkotók nyilván viccesnek szánják azt a végképpen gusztustalan jelenetet, amelyben a kommandó vezetője ráveszi Garyt az orális szexre, hogy az mintegy ezzel bizonyítsa hűségét. 

A történet – meglehet a paródia jegyében: szándékosan – meglehetősen bugyuta, nincs túl ötletesen bonyolítva, megcsavarva, humorforrásként önállóan nem igazán működik.

A film utolsó harmadában azt is megértjük, amit eddig nem, hogy mi szükség volt a kommandóban egy színészre, beszervezését nem éreztük dramaturgiailag indokoltnak. Valójában az a funkciója, hogy a mérleget, az összképet javítsa. A kommandó tagjai mellett ugyanis az amerikai értelmiség ismert képviselői, hollywoodi sztárok is megjelennek; többek között Susan Sarandon, Tim Robbins, Sean Penn, Alec Baldwin, s egy ugyancsak nevesített főgonosz, a rendező Michael Moore. Ellenzik az amerikai kommandó működését, tiltakoznak akciói ellen, s elvakult háborúellenességükben elárulják az amerikai nép érdekeit. Michael Moore a saját testére kötözött bombákkal robbantja fel a kommandó – James Bond filmeket idéző – vadregényes főhadiszállását a Rushmore-hegy belsejében. A színészek pedig bedőlnek a világbéke ügyében Phenjanba nemzetközi találkozót összehívó – valójában az emberiség elpusztításán ügyködő – észak-koreai diktátornak, Kim Dzsong Ilnek. Sőt, nemcsak bedőlnek neki – amit esetleg még naivitásuk, békevágyuk számlájára lehetne írni – de némelyikük még a foglyul ejtett, bebörtönzött amerikai kommandósok őrzésre is vállalkozik a koreai diktátor palotájában.

Parker egy nyilatkozatában kijelentette: az Amerika kommandóban ugyanazt csinálják, mint a South Parkban: „kicikizünk mindent az égvilágon.” A többfrontos harc végeredményét tekintve egyirányúra sikeredett. Amerikát, s világot a kommandósok mentik meg, akik bebizonyítják, helyre legények és honleányok, s az igazság az ő oldalukon áll. A színészek egy része s Michael Moore – vagyis a liberális értelmiség – gyászosan leszerepelt. A világrendőrség megdicsőül. Ámen.