Anya csak egy van

Kritika Fliegauf Benedek Womb című filmjéről

Amikor a kétezres évek elején beültünk a Filmszemlére, ünnepeltük a Moszkva tér, a Macerás ügyek, a Rengeteg, a Nincsen nekem vágyam semmi kamaszosságát, a friss, fiatalos stílust, a laza és pimasz szövegeket, együtt éreztünk a csalamádét kidobáló Petyával, szurkoltunk a Brigi miatt befeszülő Iminek, röhögtünk a Ráckertet fikázó Kenyeres Bálinton, és együtt korzóztunk Brúnóval és Ringóval a Duna-parton. Aztán eltelt tíz év, a fiatal magyar filmes eresztés alkotói középkorúak lettek, családot alapítottak: Mundruczó Kornél a teremtményével viaskodó Frank Viktorról készített legutóbb filmet, Hajdu Szabolcs egy gyermekéért mindent bevető anyát vizionált a vászonra, Török Ferenc Isztambulba is követi az anyját, és Dyga Zsombor főhősei is egy eltűnt gyerek miatt csapnak össze az Utolér-ben.

Fliegauf korábbi munkái nem voltak híján az elismerésnek: a Rengeteg rögtön Berlinben kezdett, a Dealer-től mindenki elájult, a Tejut-at intermediális objektumként ünnepelték - és a kritikusok mindegyiket mérföldkőnek tekintették a rendező pályáján. Pedig a nagy fordulat most, a Womb-mal következett be az oeuvre-ben: megszüntetve megőrzi és egyben újrafogalmazza mindazt, amit korábban szerettünk Fliegaufban, és közben hozzáteszi, amit eddig hiányoltunk belőle.

 

Az ember és disznó bőr keverése a szoláriumban szénné égett barát testén, a halállal véget nem érő élet, a lányával/fiával/unokájával fajtalankadó apa/anya/nagymama szemléletes példák a rendező képzeletét mozgató motívumok közül, a Womb mégis képes Fliegauf egyéni és bizarr világlátását új keretbe helyezni. Témája a szerelem, az odaadás és az önfeláldozás: a társát elvesztő fiatal nő a génsebészet forradalmi vívmányainak segítségével újraszüli kedvesét, hogy együtt lehessenek.  

Fliegaufot a maga által is szerelmesfilmnek aposztrofált Womb-ban az egyoldalú, elfojtásokkal, elhallgatásokkal és ellentmondásokkal teli, önemésztő érzelmek érdeklik, ennek megfelelően választja meg nézőpontját és teszi meg fő- és címszereplővé a szerelmét klónozó nőt, anyát. Ez az alapvető etikai problémákat feszegető sztori legalább ennyire érdekfeszítő lett volna a másik szemszögből, a klónozott másolatként újjászülető férfi történeteként, de az író-rendező következetesen végigvitt koncepciója szerint a nő, az anyaság, a szeretet és a szerelem kérdéseit járja körül. Így a film második fele nem is szolgál meglepetésekkel, egyenes úton haladunk az elkerülhetetlen és előre borítékolható végkifejlet felé: Fliegauf könyörtelen tudatossággal, egyre kínosabb és kényelmetlenebb jelenetekben tolja az arcunkba a kiinduló helyzet tarthatatlan, összetett morbiditását. Anya és fiú összezárt világában a feszültség akkor válik kezelhetetlenné, amikor a 20 éves Thomas beköltözteti a barátnőjét a senki földjén álló otthonukba, ám ekkor a rendező tudatosan visszavesz a tempóból, a forráspont közelében takarékra állítja a lángot.

Az operatőr, Szatmári Péter, egyenrangú  alkotótársa a rendezőnek, az észak-német Stylt szigetének szürreális, holdbéli tájain fájdalmasan szép képekkel meséli Rebecca történetét Fliegaufnak először állt módjában profi színészekkel dolgozni, és egyből két európai nagyágyút sikerült megnyerni a Womb-ra: Eva Green és Matt Smith minimális eszközkészlettel, a rendezői víziónak megfelelő visszafogott alázattal nyújtanak maradandót, a gyerekkorukat alakító amatőr gyerekszínészekkel egyetemben. Ebben a csendes, lassú filmben Eva Greennek az arcával, szemének egy-egy villanásával, félszeg mozgásával kell eljátszania a végletekig passzív, elfojtásokkal teli, frusztrált főhőst. Matt Smith-nek pedig kétszer kell eljátszania ugyanazt a férfit, finom nüanszokkal érzékeltetve azonosságukat és különbözőségüket.  

A Womb érdemei hosszan sorolhatóak: gyönyörű képekkel csodálatos helyszíneken és  elképesztően szép pulóverekben keltik életre a színészek Fliegauf történetét, de a legnagyobb öröm számunkra mégis az, ahogyan ez a jellegzetes világképpel és hamisítatlanul egyéni stílusjegyekkel bíró fiatal magyar rendező a szemünk láttára válik a kortárs európai filmművészet egyik legizgalmasabb alkotójává.

Ha a Womb eddig a csúcspont is Fliegauf pályaívén, az apró részletekben, a visszatérő motívumokban ráismerünk: ott van a hunyorgó kutya egy fokkal hosszabban kitartott tekintetében, a banánt zabáló csótányokban, a nejlonparavánt vonszoló klóngyerekek titkában, az élve eltemetett robotdinoszauruszban, a Sparkling Park ellen lázadó, militáns ökoterrorista monológjában, a világban bennünket körülvevő mintázatokról szóló infantilis hadoválásában.  

A Womb hideg, távolságtartó, ugyanakkor nagyon érzéki és finom munka, elgondolkodtató és zavarba ejtő konceptfilm, a legjobb értelemben vett európai mozi, ami előtt főt kell hajtanunk akkor is, ha személy szerint nem értünk egyet a történetben feltett kérdésekre adott válaszokkal.